(Fotó: pixabay.com)

„A Živena – a szlovák nők egyesülete úgy ítéli meg, hogy a művelődés, a tanulás egész életre szóló folyamat, ezért nemcsak a gyerekeknek, hanem a roma nőknek, anyáknak is lehetőséget kellene adni rá” – olvasom a Felvidek.ma egyik írásában.

Természetesen kicsit csodálkoztam is, hogy egy szlovák szervezet ennyire elveti a sulykot, mert eddigi tapasztalataim szerint a szlovák környezet egyik alapvető igénye a célszerűnek tűnő hazugságok elfogadása, illetve ezek szellemében, ilyen elvek mentén a szlovák NEMZETÁLLAM megteremtése.

Már a rendszerváltás államalkotói is felismerték, hogy a Csehszlovákiából szlováknak ítélt és elkönyvelt terület közel sem szlovák, mert ugyebár egy nemzet egyik alapvető jellemzője a nyelv, melyet a hétköznapi életben használ. Nos akkor és ma is van a Szlovákiának nevezett államocskában jó néhány hely, ahol az államalkotó nyelven való kommunikációval a nemzetállam idétlen és terrorista hajlamú megálmodói semmire sem mentek és még ma is keservesen értetnék meg közlendőjüket.

Itt érkezünk el az álmok és a valóság közötti különbségekből fakadó problémák lényegéhez. Vissza kéne térni a Szlovák Köztársaság alkotmányához. Be kellene ismerni, hogy tévedés/hazugság volt az a mondata, amelyben ezt a köztársaságot a szlovák nemzet államaként próbálta meghatározni. Én ezzel a tévedéssel szembesülve éltem le azt a közel 70 évet, ami a hátam mögött van. Nem volt sok problémám abból eredően, hogy nem voltam, nem vagyok és nem leszek államalkotó polgára ennek a köztársaságnak, bár az azonosításomra kiállított hivatalos okmányok szerint Szlovákia állampolgára vagyok.

Persze állampolgára voltam én a 68,4 évem alatt több államnak is, miközben személyiségem nem sokat változott, csupán annyit, amennyit az emberek változni szoktak az idő múlásával, de ezen változások egyike sem jellemezte a nemzetiségemet, a hovatartozásomat érintő jellemzőimet. Édesanyám, családom minden tagja kivétel nélkül, sőt, még a lakókörnyezetem minden tagja is magyarul beszélt velem, még azok az álpartizánok és leszármazottaik is, akiket a NEMZETÁLLAM megálmodói az államalkotás képviseletében delegáltak szülőfalumba.

Az én helyzetem aránylag egyértelmű volt egész életemben, szinte függetlenül attól, hogy az állampolgárságomat milyen elvek szerint állapította meg a nyilvántartási rendszer. Szüleim és nagyszüleim állampolgársága már kicsit cifrább képet mutat, mint az enyém. Édesanyám és édesapám a Trianon környéki zavaros idők szülötteiként, még magyar állampolgárként jöttek a világra, ám mikorra személyi okmányokra első alkalommal életük során szükségük volt, már nem magyar állami hivatalnokok állították ki ezeket az okmányokat.

Később mégis voltak ők magyar állampolgárok is néhány éven át, sőt édesapám a magyar hadsereg katonájaként 1945 januárjában Budapest ostroma idején került orosz hadifogságba, s nem is tudom pontosan, de azt hiszem, mire 1945 őszén sikeresen abszolválta az Ogyessza–Búcs túravonalat, már Csehszlovákiába érkezett haza. Kicsit még ennél is bonyolultabb nagyapám állampolgársága, aki az Osztrák-Magyar Monarchia polgáraként élte ifjúkorát, sőt 8 évig ennek az államnak volt katonája, mert a négy év akkoriban szokásos katonai szolgálatát 1910 és 1914 között letöltve újabb négy évre visszaköltözött a császár és király seregébe az első világháború idejére.

Utána átélte azokat a változásokat, melyeket mifelénk a Duna bal partján, attól pár kilométernyire mindenki átélt, három fia közül kettő a magyar hadsereg katonájaként vett részt a II. világháborúban, sőt a kisebbik fia még rendes katonája sem volt ennek a hadseregnek, csak leventeként volt besorozva, harcokban sem vett részt, mégis áldozatául esett az értelmetlen hadakozásnak egy németországi pályaudvaron történt amerikai kötelék által végrehajtott bombázáskor 1945 februárjában. Utána ( a háború után) nagyapám háborús bűnösként mindenét elvesztve lett újra Csehszlovákia állampolgára és hátralévő éveit ebben az országban, ennek állampolgáraként élte le. Mindezeket csak azért írom le, hogy az olvasó tudja, mennyire nem egyszerű erre mifelénk a polgár és az állam viszonya.

A fentiek ismeretében talán könnyebben érthető, hogy ennek a mai Szlovákiának sok köze nincs az én állampolgárságomhoz, mert ha polgára voltam valamilyen emberi közösségnek életem során, azok közül egy sem volt szlovák, mert környezetemben mindenki magyar nyelven tartott kapcsolatot a többiekkel. Némi kivételt ez alól csupán főiskolás éveim jelentettek, mert a sors úgy hozta, hogy szlovák tagozatra kényszerültem Nyitrán a pedagógiai tanulmányaim során, de ez is érdekes kivétel volt, mert abban az évben matematika-fizika szakpárosítás csak szlovák tagozaton nyílt.

Így történt, hogy a 12 tagú szakcsoportunkban a csoport fele magyar anyanyelvű volt, a másik fele szlovák, de közülük is csak 3 csoporttársam nem értett magyarul. Így részben nekik is köszönhetően meg kellett tanulnom rendesen szlovákul, bár a főiskolát követően igazán nagy szükségem nem volt a szlovák nyelvre. Erről mindig egy anekdotaszerű történet jut eszembe: egyszer a fizikai olimpia alapiskolai fordulójának feladataiban a mozgócsiga nevezetű egyszerű géppel kapcsolatban adtak feladatot. A verseny úgy zajlott, hogy a versenyszervezők kiadták a feladatok kiválasztását egy természetesen szlovák nyelvű szerzőnek, vagy szerkesztőnek, aki kiválasztotta a feladatokat, melyeket a szervezők eljuttattak a versenyzőkhöz, illetve az őket felkészítő tanárokhoz. Természetesen a magyar tanítási nyelvű iskolák magyar nyelvre lefordított feladatokat kaptak.

Csakhogy a szakszövegek lefordításához szakképzett fordítókra lett volna szükség, akik ismerik mindkét nyelv szakkifejezéseit. Ha ez így lett volna, akkor a jelzett szövegben a voľná kladka szakkifejezést a képzett fordító mozgócsigának nevezi a magyar nyelvű feladatban, csakhogy a korabeli szakfordító csak valakinek a valakije volt, de nem képzett szakfordító, mert tükörfordítással röhejes nevet talált ki a mozgócsigára: szabad csiga. Ez jelent meg a Szlovák Köztársaság oktatási minisztériuma által szervezett tanulmányi verseny feladatainak a magyar tanítási nyelvű iskolák számára kiadott brosúrában. Kollégáim még ma is nevetnek azon, amikor észrevételeimben feltettem a kérdést, hogy az érintett csiga vajon milyen törvénysértést követett el, hogy rabságba került, ahonnan a fizikai olimpiának köszönhetően rejtélyes módon végül mégis kiszabadult?

Ilyen háttérrel talán nem csoda, hogy kissé kritikus szemmel figyelem a Zsolna felől fújó szeleket, és meglepődöm, ha valaki a szlovák államalkotói közösségből az ott szokásos és különösebb aggályok nélkül elfogadott hazugságokra fittyet hányva tesz kijelentéseket. Ugyanis a Živena szervezetbe tömörülő hölgyek figyelmét bizonyára elkerülte, hogy a tanulás és a művelődés egy olyan területe az emberi tevékenységnek, ahol döntő szerepe van a nyelvnek. Ha tehát a szlovák nyelvtől eltérő anyanyelvű egyének államalkotói lennének a szlovák államnak, akkor bizonyára ugyanolyan jogaik lennének, mint a szlovák anyanyelvű egyéneknek, tehát anyanyelvükön tanulhatnának iskoláikban, sőt egész életük során, vagyis ugyanolyan informáltságú anyanyelvi környezetben tanulhatnának.

Tehát hölgyeim, egyszerűnek tűnik a feladat: azt a preambulumot kéne a Danko, Fico, Bugár + ellenzéki félművelt spekulánsokkal közösen megváltoztatni. Közlöm, nem lesz egyszerű feladat, mert az a pár szó nagyon sokba kerülne: anyanyelvi iskolát minden nemzetiség számára, anyanyelvi hivatali ügyintézést, anyanyelvi tájékoztatást, hogy csak a legköltségesebb és a mai Szlovákiában nem, vagy csak nagyon részlegesen meglévő dolgokról tegyek említést, amihez elsősorban emberek, hivatalok, és természetesen mindenféle nyelven nyomtatott irományok halmai kellenének állami költségen.

Azt hiszem, egy ilyen Szlovákiában az állami hivatalokban csak saját költségre lehetne valaki hivatalnok, képviselő… vagy akármi, mert az állami költségvetés pár évig/évtizedig nem tudná biztosítani a hivatal működését, a fizetést…, ha az így megreformált állam helyre akarná hozni az eddigi mulasztásait.