Rég volt, tán igaz sem volt – olvassuk sokszor a mesékben. Ám ami most következik, nem mese, de rég volt, s bár ne lett volna igaz.
Még 1895 augusztusában történt, hogy nemzetiségi kongresszust tartottak Budapesten a korabeli szóhasználat szerint tót, oláh és rác részvétellel. A kongresszusnak nevezett összejövetel csak múló epizód a korabeli nemzetiségi küzdelmek történetében, mégis van mának szóló üzenete. Az, ahogy az akkori sajtó kezelte a rendezvényt, bepillantást enged a relatív többégben lévő magyarság és a nemzetiségek megjavíthatatlannak látszó viszonyába. A kongresszus résztvevői nyelvi határokat sürgettek az országon belül, azaz a helyben beszélt nyelv regionális hivatalossá tételét kívánták. Erre így reagált a Pesti Napló:
„A bábeli nyelvzavar a politikai célszerűségek rangsorozatába emelve. Hatnyelvű közigazgatás, hatnyelvű judikatura, hatnyelvű parlament. Milyen egyszerű szerkezet, s mily hihetetlenül könnyen kezelhető! Az itt élő nemzetek pedig drákói törvényekkel rászoríttatnának a nyelvtudomány művelésére. Az anyák börtönbüntetés terhe mellett köteleztetnének, hogy csupa Mezzofantit szüljenek. Aki iskolaköteles korában hat nyelvet nem beszél, azt ledobják a tarpeji szikláról. Honárulásszámba megy minden arra célzó kísérlet, hogy a nemzetiségek egymás között valamelyiknek a nyelvén érintkezzenek. Nem, beszéljen ki-ki a maga nyelvén: így kívánja azt a jogegyenlőség és a nemzeti önérzet. Az oláh a szerbbel oláhul, a szász a tóttal szászul társalog. A nemzetiségi forradalom politikai erkölcstanában hallatlanul vétkezik a saját nemzete ellen, aki hitvány praktikus okokból más nemzet nyelvén beszél. Ha nyáron farsang volna, karneváli bohózatnak néznők az egészet. S mert farsang nincs, hajlandók vagyunk azt hinni, hogy a Nemzeti Szállóban összegyűlt honfitársaink otthon felejtették az eszüket.”
Ha a durván gúnyos részekkel nem törődünk, lehetetlen észre nem venni, hogy amit a Pesti Napló vezércikke elképzelhetetlennek tartott, az ma – természetesen egészen más technikai lehetőségek birtokában – mindennapos gyakorlat az Európai Parlamentben. Ott mindenkinek joga van az anyanyelvén beszélni. Annak a kisebbségi magyar képviselőnek is, akinek ez a lehetőség a saját országában nem adatik meg. (Már csak ezért is fontos volna, hogy a magyarok mindannyian részt vegyenek a következő európai választáson: legyen erős magyar ajkú képviselet ezen az európai fórumon.) Száz év sem kellett ahhoz, hogy az, ami régen képtelenségnek látszott, valósággá legyen.
A cikkíró kifogásolja azt is, hogy más-más nemzethez tartozók egymással úgy értsenek szót, hogy mindegyikük a maga anyanyelvén beszél, viszont megérti a másikat. Pedig ez a vegyes lakosságú területeken már a XIX. század végén is általános volt, de pár éve magam is észleltem például Szabadkán, hogy egy társaságban a szerbek szerbül, a magyarok magyarul szóltak egymáshoz, békességben.
Eleink tehát nem fogadták el a szabad nyelvhasználatra vonatkozó javaslatokat, sőt kigúnyolták azokat. Az idők változtával most mi, magyarok szeretnénk elérni, hogy a magyar többségű területeken szabadon használhassuk a nyelvünket a hivatalos ügyintézésben, az oktatásban és igehirdetésben, azaz a köz- és magánéletben egyaránt. A szerepek megcserélődtek, de az elutasítás megmaradt. Pedig a mai többség tanulhatna a régi hibákból.
Ma természetesen más a nemzetközi jog, nagyobb hangsúlyt kaptak az emberi jogok, van tehát mire hivatkoznunk. De talán több megértést kapnánk, ha elismernénk saját korábbi hibáinkat. Mert növeli, ki elfödi a bajt (Illyés Gyula).
A szerző volt európai parlamenti képviselő.
