Sikeresen küzd a nap a felhőkkel, sugaraira szúrva oszlatja el őket a kis falu felett, ahol a bágyadt délutánba csak a faluvégi kutyák csaholnak bele. Idilli a vidéki csend, a legjobb alkalom vendégül látni a városból a gyerekeket.
Diszkréten begördül a család limuzinja az udvarra, türelmetlenül nyílnak a hátsó ajtók és már ugranak is ki az unokák a frissen nyírt pázsitra, szaladva a nagyszülők karjaiba.
„Natyapa tu szme!”, kiálltanak a gyerekek, és „natyapa” széles karjaiban találnak azonnali boldogságot.
A bográcsban éppen rotyogni kezd a késő nyári lecsó, saját kolbásszal megbolondítva, ízlelőbimbók ezreit gerjesztve. Az optimális hőmérsékletre lehűtött sör még a pince hetedik lépcsőfokán pihen, de hamarosan megkezdi küldetését, azaz a nyelvek megeredésének elősegítését.
A fák alatt megterített asztalon az őszi vesztüket érző darazsak járják utolsó táncukat, de mire a család asztalhoz ül, már tovább repülnek a kertbe, a roskadozó almafák alá. A nagyszülők szorgosan kavargatják és fújják a tűzforró lecsót az unokák tányérjaiban, akik nyugtalanul várják a mennyei mannát, amit csak itt kaphatnak meg, az árnyas fák alatt a fehér abroszon, falun.
Megnyálazott mutatóujjacskáikat dugdossák az almás kalács porcukrába az unokák, önfeledten kacagva kópéságukon, de aztán egy szempillantás alatt eltűnnek a kert végében, ahol a kis patak csordogáló vizében lehet fűszálakat úsztatni, egészen az óceánig.
Akkor mégis szlovákba megy a gyerek, sóhajt az öreg, miközben a sörösüvegre lecsapódott vízcseppeket törölgeti tenyerével. Oda, mondja szűkszavúan a fia, és lopva kémleli a nyitott konyhaablak szúnyoghálóját, hátha elkap egy-két szófoszlányt az asszonyok benti beszélgetéséből, bár tudja ő, hogy odabent is ez a téma.
Zavartan kavargatja a cukrot a kávéjában, aztán rákezdi, hogy az érvényesülés, meg a lépcsőházban is mindenki a lakótelepi szlovák iskolába jár, de legbelül tudja, hogy ezzel a logikai érveléssel a szülei szívéig nem érhet el. Tudja, hogy a gyerekei szókincséből hiányozni fognak majd a pillangók, a kicsi csalitok, a bóbiták és az anyja tyúkjai…
Tudja, hogy mindezzel szegényebb lesz a gyermeke, de azt is tudja, hogy nem fogja megérni azokat a traumákat, amiket ő megélt a nagyváros kollégiumában, vagy a hadseregben, meg a járási hivatalban, amikor a mindenkori szlovák hatalom megalázta őt az „értetlensége” miatt, mert nem tudott rendesen szlovákul.
Felhörpinti az utolsó korty kávéját, vesz egy mély levegőt, és minden fiúi bátorságát összeszedve az apja szemébe néz. Tudod apám, ha ti, akik évtizedek óta a közösségnek éltek, ha ti elértétek volna azt, hogy jó dolog lenne magyarnak lenni itt, ha a magyar nyelv használata legalább azonos szinten lenne a hivatalokban, meg mindenhol, akkor most nem néznél rám rosszallóan. Volt rá majd harminc évetek, és nézd meg, hogy mit értetek el, hát ne csodálkozz, ha a saját fiad sem hisz már bennetek! A gyerekek szlovák óvodába járnak a városban, ennek most már így kell lennie, zárja le a monológját.
Szótlanul telik el a délután apa és fia között, fölöttébb ügyelnek arra, hogy a gyerekek semmit ne érzékeljenek a feszültségből. A búcsúzáskor a fonott kosárba kerül a maradék kalács, az otthonról hozott fazék is lecsóval megpakolva indulhat vissza a lakótelepi konyhába, hogy olyan ízcsodákról meséljen konyhabeli társainak, amelyek csak falun vannak. Mielőtt becsukódna a csomagtartó, az öreg egy magyar újságot csúsztat a kosárba.
Késő este van már, a hetedik emeletről látszik, hogy otthon, a falu felett villámlik, hamarosan ideér a vihar. Mindenki édesen alszik már a lakásban, csak az apa olvassa az újságot a konyhában, óvodafelújításokról, meg vállalkozók támogatásáról szólnak a cikkek, meg kereszt állításáról, mint az összetartozás szimbólumáról.
Meredten bámul ki az ablakon, szíve hevesen dobog, torka összeszorul, egyre homályosabban látja a tömbház alatt elterülő várost. Tényleg jó lesz ez így, őrlődik magában.
Pillangók, kicsi csalitok, bóbiták, anyám tyúkja, mivé lesztek, ha majd nem lesz már natyapa…
