A Rákóczi Szövetség nemrég megválasztott elnökének, Csáky Csongornak a felkérésére a szövetség klubestjének vendége volt október 3-án a Pro Kalondiensis Polgári Társulás. Az est programja a Losonc vonzáskörzetéhez tartozó apró palóc falvak bemutatása volt, természetszerűleg kalondai szemszögből.
Az előadó csapatot kalondai palócok alkották, olyanok, akik nemcsak közhelyes szavakban őrzik magyarságukat, hanem az életformájukban is.
A jó palócok, ha vendégségbe mennek, tudják mi a szokás. Sütnek, főznek, és minden jóval felpakolva kelnek útra. Ebben az esetben a nemzet fővárosába, Budapestre vitték a vendéglátó közönségnek a házi fasírtot és csalamádét, a mézzel nyakon öntött sült olasztököt, és a korai almapálinkát, meg persze a helyi néprajzi múzeum anyagait, hogy a pesti polgárok belekóstoljanak a palóc ízekbe, beleszagoljanak a régi falusi szobák illatába.
A bemutatkozás után levetítették a „Kenderáztatástól a vászonig” című kisfilmet, amelyben a kalondai Nagy Éva és a losonci Duray Éva élményszámba menő szakértelemmel mesélik el és mutatják be az egykori falusi szövés folyamatát. A másik, helyi értékeket bemutató kisfilmben pedig Böszörményi István losonci helytörténész és Erdélyi Béla, a kalondai malom egykori tulajdonosa mesél az Ipoly-menti vízimalmokról.
A jelenlévőkkel közösen megvitatásra kerültek kevésbé optimista témák is, mint például a magyar óvodák hiánya a Losonc alatti kis falvakban, vagy éppen a magyar tannyelvű szakközépiskolák szinte teljes hiánya a Losonci járásban, ugyanis mindezek nagy hatással vannak a térség asszimilációjára, és amelyek megváltoztatásáért közösen kellene tennie a járás magyar szakmai és gazdasági elitjének.
A rendezvényen részlet hangzott el a Kalondáról egykoron kitelepített Kucsera Márta Családi történetek című könyvéből:
„Losoncon, a vasútállomáson vagonokba rakták a kitelepített magyar családokat, mi is elbúcsúztunk a panyidaróci rokonoktól és fölszálltunk a vagonba. Mivel a vonat Kalondán át vitte a családokat, kérték a mozdonyvezetőt, a kalondai állomásnál lassítson. Hát egy pillanat volt az egész. Csak annyit láttunk, hogy az egész állomás tele volt emberekkel a faluból, és mindenki fehér zsebkendőt lengetett. Nagymama térdelt a vagonajtóban, mi fölötte, és zokogtunk Ipolytarnócig. Ez már a határon túli első falu volt. Ott megállt a vonat és jöttek a szlovák fináncok és a magyar határőrök. Zombor, a juhászkutyánk, akit szintén magunkkal vittünk, rettenetesen ugatta a papírjainkat ellenőrző szlovák fináncokat, a magyarokat viszont körülugrálta.
Reggel aztán megérkeztünk Nógrád település vasútállomására. Mondták, hogy innen teherautókkal visznek tovább Berkenyére. Nagymamámék elindultak gyalog a faluba, és amikor a falu előtt, a kálváriához értek, szembe jött velük egy szekér. Rajta volt egy fiatalasszony kisgyerekkel, meg a kocsis. Megálltak és kérdezgették nagymamát, hogy hová mennek. Persze nagymama nagyon sírt, és csak annyit mondott, hogy az Isten tudja, talán világgá. Aztán ő is kérdezte, hogy ők hová tartanak. Kóspallagra telepítették ki őket, mint svábokat, mondta az asszony és nagymamával egymás nyakába borulva sírtak. Még kérdezte, hogy kinek a házába megyünk, de nagymama ezt nem tudhatta. Utólag derült ki, hogy éppen az ő házukba, Szegner Jánoséba telepítettek bennünket.”
Az eseményen az Ipoly-völgyi palócok egy díszes oklevéllel megköszönték a Rákóczi Szövetségnek az évtizedek óta tartó támogatást, a régió magyar gyermekeinek a táboroztatását, az árvízi károk enyhítésére juttatott segítséget a helyi önkormányzat részére, valamint a beiratkozási programot.
