Szép napos idő volt, akár tavasszal, kellemes lágy szellő fújdogált, mely később kicsit „megbokrosodott”, de esőt nem hozott. A fák lombkoronája ugyan kicsit megfogyott már, de a levelek színkavalkádja feledteti a lombhullást.
Levélszőnyeg mindenütt, nem kell hozzá filmfesztivál, filmcsillagok, – ahogy mindenki átmehet a szivárvány alatt, a levélszőnyeget a jó Istenke nekünk küldte. Jó benne „gázolni”, elfelejtkezni a világról, minden rosszról, fájdalomról, betegségről, csak menni, menni…
Nyílik a rózsa, holnap körülnézek, meglehet, találok ibolyát, annak nagyon örülnék. Az aranyvessző sem „bír magával”, a levelei közül ki-kikukucskál egy-egy kíváncsi sárga virág. Vajon mit gondolhat, keresi a társait, de nem mindenkit talál meg, volt, aki úgy gondolta, ő már egyszer kivirágzott, tartogatja a színét, pompáját a következő tavaszig.
A napocska simogatja az arcomat, a szél cirógatja, elkényeztetnek, jólesik
Nem ellenkezem, s még a napba is belenézek, inkább hunyorítok, mert az emberrel együtt a szem is elfárad, be kell csukni, hogy újra láthassak. Közben felhők jönnek, úsznak a kék égen, aztán felgyorsulnak, majd a szelek szárnyán eltűnnek a messzeségben. Honnan jöttek, hová mennek, hol pihennek?
Mostanában olyan dolgokat veszek észre, melyek eddig elkerülték a figyelmemet. Mindig is természetközelben éltem, ismerem a hangját, mely naponta üzen, csak figyelni kell. Vitatkozni, ellenkezni nem lehet vele, úgy is mindig ő a győztes, nem is bánom, megérdemli, megdolgozott érte. Pedig az emberek többsége mindig valamiért elmarasztalja.
Ha meleg van, az a baj, ha esik az eső, mindenki szomorkás, ha fagy, azzal sokaknak szintén gondjuk akad. Sokan nem csak az emberek, de a természet fölött is uralkodni szeretnének, még jó, hogy nem hagyja. Habár???
A jégesőt hozó felhőket szétlövik, a folyókat más mederbe terelik, arra folyjon, amerre az „ember” akarja
Az erdőket irtják, a fákat nemesítik, hogy gyorsabban nőjenek, több legyen belőlük a haszon. Erdőket tesznek tönkre, mert útban vannak, az útépítés útjában. Szegény fák, ha ezt tudták volna! De elkéstek, jön a fűrész, és nem kegyelmez. Pedig velünk ellentétben, ők „állva halnak meg”. Temetésüket elvégzik a bogarak, a rágcsálók, s lassan, észrevétlenül visszakerülnek a földbe, hogy újra életre keljenek, a folytonosság meg ne szakadjon…
Így október végén korán esteledik, a vadludak dél felé húznak, de mi maradunk.
Minket a temetők „várnak”, s benne azok, akik a szívünknek a legkedvesebbek voltak, azok ma is, ezért látogatjuk meg őket, hogy érezzék, gondolunk rájuk, nem felejtettük el őket….s a gyertyák imbolygó fényében felfedezni véljük arcukat, egy-egy jellegzetes vonásukat, sőt még talán a hangjukat is halljuk, hiányoznak!
Az űrt utánuk semmi és senki nem tölti be, az ott marad. Azt mondják, a legszegényebb ember az, akinek még rokonai sincsenek, vagy nem ismerte őket.
Kinyílt a sok színes krizantém, a sírok nagy virágcsokrokhoz hasonlítanak, sokan ezzel jelzik, de vajon mit és kinek? A világnak, annak minek?, a rokonoknak, de mit?, vagy tán a lelkiismeretüket nyugtatják a sok virággal, de miért csak halottak napján? Az évnek 365 napja van, abból a nagy csokorból juthatna egész évben a sírra, de arra meg ki lenne kíváncsi?
Furcsák vagyunk mi, emberek
Elfelejtettük talán, hogy van egy érzés, mely pénzért nem kapható, üzletben nem árulják, az a lelkünk legmélyéről jön, találkozik a szívünkkel, és így szeretünk valakit, nem csak egy napon, addig, amíg él, aztán a síron túl is, a szeretet nem múlik, nem hervad el, örökéletű, azért annyira becses és kivételes…
Egyszer mindenki elmegy, azt tudom, de nem mindegy, hogy éli meg az életet, a hétköznapokat, az ünnepeket, mit érez ott legbelül, a lelke legmélyén, mi fáj neki, s minek örül, vajon tud-e egyáltalán örülni valaminek, valakinek? Ilyenkor – mindenszentekkor – kicsit szálljunk magunkba – este a csöndes temetőkben az imbolygó gyertyafényben emlékezzünk azokra, akiket nagyon szerettünk, de már nem lehetnek velünk. Ők bennünk élnek tovább, – „mert ők én vagyok már….” s gondoljunk arra, az élet mulandó, nincs kivétel, egyszer mindenki elmegy, csak nem tudja, mikor. Ezért minden napunkat úgy éljük meg, töltsük meg tartalommal, mintha az lenne az utolsó…
„Minden ember élete ugyanúgy ér véget, csak hogy hogyan élt, és hogyan halt meg, az, ami megkülönbözteti egyik embert a másiktól.” /E.H./
