(Fotó: pixabay.com)

Lassan három éve, hogy Sztakó Zsolt ezen a címen jelentetett meg egy kis írást a Felvidék.ma oldalán. Szeretem ezt az írást. Nem azért, mert megtisztelt azzal, hogy engem idézett, s nem is azért, mert ezt egyetértőleg tette, sőt megvédett kritikusaimtól.

Azért kedvelem, mert felvidékiként állt ki a közös (szlovák-magyar) történelem tudatosítása mellett.

Ez pedig ott, ahol a múlt kisajátítása mellett a jövőt is ki akarják némely többségiek sajátítani, nagyobb nyitottság és nagyobb teljesítmény, mint Budapesten merengeni a hajdani, többé-kevésbé ideális szláv-magyar kapcsolatokon.

Szeretem ezt az írást, mert tételmondatokat fogalmazott meg.

  1. Magyarország többnemzetiségű képződmény volt.
  2. Természetes, ha nagyjainkat ők is (a szlovákok) a magukénak érzik.
  3. Több a közös bennünk, mint ami elválaszt.

Pár gondolat ezekről:

Oly mértékben sikerült a Kádár-korszakban feledésre ítélni Trianont, hogy a Magyar Királyság nemzetiségi összetételéről semmit vagy nagyon keveset tudnak az akkoriban felnőttek. A török utáni betelepítésekről még harangoznak valamit, de arról például, hogy a honfoglalók nem verték ki a területről az itt talált szláv törzseket, sőt hamarosan együtt „kalandoztak” velük, már halvány fogalmuk sincs.

Ha valaki sajátjának érzi tényleges urát, a királyt, az nemcsak akkor természetes, ha egyazon nyelvet beszélik. Olvastam egyszer, hogy a mai Szlovákiában több Szent István tiszteletére emelt templom van, mint a mai Magyarországon. Jogos tehát elfogadni, hogy első szent királyunk (majd a többi is) az ő őseiknek is királya volt, csak úgy, mint a mi őseinknek.

Hosszasan lehet a közös elemeket sorolni a nyelvészet, a népdal, népszokások köréből. Állítólag még a génállományunkban is igen sok közös elem van, több, mint más régiónkban élő nemzetek esetében.

Ezeket a tényeket sajnos nem ismeri a magyar közvélemény. Az „együttélési érettségin” a bukást kockáztatjuk.

Igaz persze, hogy a kisajátítás létező próbálkozás a szlovákok (egy részének) részéről. Azok a szlovákok, akik nem érzik magukat biztonságban, szívesen kitörölnék a magyar múltat a szlovák emlékezetből. Mondhatnám, kommunista tempó: ők dalolták nagy hangon, hogy „a múltat végképp eltörölni”.

Ám, a honfoglalástól Trianonig terjedő időből a magyar múltat nem lehet a szlovák múlt nélkül eltüntetni, tehát ez a kísérlet öncsonkítás.

Még – vélem – több olyan szlovák van, akit zavar, hogy magyarok szerepelnek az ő történelmükben, mint aki büszke lenne erre a közös kincsre, és ugyanez elmondható fordítva is. Sztakó Zsolt cikkének visszhangtalansága mindenesetre erre utal. Jó volna egyszer egy szakmailag korrekt felmérésből megismerni a tényeket. Addig is terjesszük a gondolatot: van mire közösen büszkének lenni.