Novák Péter beszélget Takács Andrással, archívum (Fotó: Farkas József)

Nagyok – ezzel a nem túl izgalmas sorozatcímmel két műsor is fut a közmédiában: az m5 kulturális csatornán és a Kossuth Rádióban. Különböző stílusú műsorok, különböző riporterek, de azonos szándékkal. A rádióműsor alcíme: Történetek a teljesítmény mögött. Január 16-án a zenés portré szereplője Takács András volt, s ha a hallgató csak egy keveset is tud a néptánc felvidéki fejedelméről, akkor egyetért a jelzővel, mert valóban nagy teljesítmény áll a név mögött. Nem volt könnyű dolga Haják Szabó Mária riporternek, de sikerült a pálya fő állomásain úgy végigkísérnie Takács Andrást, hogy nem kellett belefojtania a szót az idős művész színes előadásába, és a zenei betétekre is jutott idő.

Minden nagy teljesítménynek nagy erőfeszítés az ára, de ha magyar kisebbségiként hajtja az alkotás és a közösségért való munkálkodás szenvedélye, akkor a hátrányos megkülönböztetést kétszeres, háromszoros erővel, elszánással és nem kevés humorral lehet csak leküzdeni. A beszélgetést a legnehezebb időkkel indította a riporter, amikor a beneši jogfosztással dacoló apa nem mondott le fiai magyar iskoláztatásáról, hanem Miskolcra küldte őket kollégiumba. A táncot addig is kedvelő, jó mozgású fiút hamarosan felvették a kollégiumok központi néptánccsoportjába. Az otthoniakkal úgy tartották a kapcsolatot, hogy a szigorú határőrség szokásait kiismerve jártak át Gömörbe és vissza, sokszor úttalan utakon 30 kilométert gyalogolva.

„Mi itt hontalan senkik voltunk, igazolványunk sem volt – mondja Takács András – csak amit még a magyar államtól kaptunk 1938-ban.”

A helyzet enyhülésével hazamehetett és a komáromi gimnáziumban folytatta tanulmányait és persze a táncot. 1950 novemberében már együttesével járta a vidéket. Segítőit említi, köztük Koncsol László írót és Ágh Tibort, aki bár pozsonyi polgári család fia volt, szenvedélyes gyűjtőtársa lett Takács Andrásnak. 1951 december végén indultak Zoboraljára.

„Olyan adatközlőkkel is találkoztunk, akik Kodálynak is énekeltek. Így kapcsolódik emlékem a Galántai táncokhoz”.

Az 1953-ban megszervezett népi együttesüknek is Galánta lett a székhelye. Természetes, hogy Kodály muzsikája csendült fel a műsorban, megszakítva a beszélgetést, amely aztán martosi emlékekkel folytatódott.

Martoson még teljes virágzásában élt a hagyomány, például a martosi lakodalmas. „Olyan élményben volt részem, amit előtte még nem éltem át. A meghívott vendégeket felültették a színpadra, mert nekik az egész nézőtér kellett, az volt berendezve lakodalomra, énekestől, zenekarostól, lakodalmi ételek kíséretében.” Takács Andrásék sokat tanultak, s 1952-ben az ifjúsági alkotóművészek szlovákiai versenyén a komáromi gimnázium táncegyüttese az első díjon osztozott egy szlovák együttessel.

Ez az együttes képezte a magvát a későbbi „Népes”-nek – terelte a szót Haják Szabó Mária a fő állomás felé, de Takács András fontosnak tartotta elmondani, hogy előbb Királyhelmecen és Nagykaposon járva megismert egy új stílust, a Tiszahátról indult nagy magyar verbunkot. Aztán Gömörben Szilice hagyományait kutatva megismerkedett a vasvári verbunkkal, elméleti tudását a koreográfiáról pedig a Szlovák Népi Együttes hivatásos táncosaként töltött egy év alatt bővítette, miközben Pozsonyban és Nyitrán tanult. Dobos Lászlóék hívására jutott el a Csemadokba, ahol Ágh Tiborral és vele indították el a hivatásos népi együttest, közismert nevén a Népest.

1954. április 25-én a pozsonyi Nemzeti Színházban tartották az ősbemutatót, amit mintegy száz előadás követett mindenfelé óriási sikerrel. „Nagykaposon egy szabadtéri előadást elmosott az eső, de a közönség megvárta, amíg eláll, és újra elkezdődik az előadás. Ezrek jöttek össze. Rettegtünk, hogy mi történik, hiszen alig kaptuk vissza az állampolgárságunkat. Ott sok mindenről beszélgettünk, nemcsak arról, hogy mi van a fazékban. Megvolt a politikai veszélye, de annak is, hogy kiváló volt a műsor.”

Mielőtt a Népes megszüntetéséről beszélt volna, ismét zenei bejátszás következett Szvorák Katival, akit akkor ismert meg, amikor megkérték, hogy segítsen be a fülekpüspöki palóc táncegyüttes műsorépítésébe. Ott táncolt a jó hangú kislány, akire egy páros tánc női tagjaként szólóéneklést is bízott. Ezzel indult Szvorák Kati népdalénekesi pályája, és nem sokkal később megnyerte a Tavaszi szél vizet áraszt versenyt és a Röpülj pávát.

A Népes kivégzését egyszerűen intézte a hatalom: a Csemadok költségvetésében 1955-re nem biztosított pénzt az együttes számára, kénytelenek voltak szélnek ereszteni, és ezután a társadalmi szervezet nem tarthatott fenn sem hivatásos, sem félhivatásos együttest.

„Nem volt ez kis trauma, a Csemadok életében sem. Mi az ország minden részéből toboroztuk az énekeseket, a táncosokat, a zenészeket. Ezek az emberek komoly családi hátteret hagytak ott, ahová vissza kellett térniük.”

Ezután sikerült megszervezni a pozsonyi egyetemisták és főiskolások művészegyüttesét. Takács András a katonaságtól leszerelve került vissza Pozsonyba, és lett 1955-ben a társulat koreográfusa. Ebből az együttesből nőtt ki a Népes utóda: az Ifjú Szívek. 1957 júniusában kapta meg a félhivatásos státuszt, fenntartója a Szlovák Ifjúsági Szövetség lett. A mai Ifjú Szívek igazgatója Varsányi László, az együttes előadásában kérte Takács András a beszélgetésüket ismét fűszerező Gömöri táncokat.

Haják Szabó Mária kérdésére bevallotta, hogy élete értelme volt a Népes,

mert akkorra már tanulmányai révén elérte a megfelelő színvonalat, tudatosan vállalta a gyűjtést, annak közreadását a különböző tanfolyamokon, tehát „bebizonyítani önmagunknak, felvidéki magyaroknak, hogy a kultúra, amit őseink itt létrehoztak, az a kultúra egy életet kitölt.”

Egy újabb pofon 1968 után következett, amikor könyveket írt, például Martin Györggyel együtt a Mátyusföldi táncokat, később a csallóközieket. Takács Andrást hivatalában nemcsak visszaminősítették, de a könyv kéziratát tíz évig elfektette a kiadó, holott

„Martin György és társasága a legmagasabb fokon képviselte ezt a tudományt Európában. A gyűjtést azonban folytattam.”

A riporter megjegyezte, hogy a polgárosult Csallóközben és Mátyusföldön tulajdonképpen az utolsó pillanatban gyűjtötte fel a népi kultúra még élő hagyományait. Takács András hozzátette, hogy a Csemadok is az utolsó pillanatban karolta fel a gyűjtést, hogy a hagyomány, ha megváltozott formában is, a tánc- és énekegyüttesek által tovább éljen. „Nem a fonóban énekeltek már, mert az megszűnt. De énekeltek a csoportokban, mert összejártak, csak nem munkát végezni, mint a fonóban, hanem magáért az éneklésért. Ugyanez vonatkozik a táncosokra, mert ahhoz, hogy eljussanak országos fesztiválokra, egész évben kellett dolgozniuk.”

Haják Szabó Mária a legutóbb kapott Magyar Örökség-díjról kérdezte, és a családi örökségről. Takács András elmondta, hogy 1967-ben nősült meg, két lányuk is táncolt, és most már az unokája is amatőrként az Ifjú Szívekben, de olykor már hívják kisegíteni a hivatásosok közé. Ami az elismeréseket illeti, a Csemadoktól életműdíjat kapott, Martin György-díjat a néprajzi gyűjtőmunkájáért, és egész működésének jelentőségét elismerte a Magyar Örökség-díj. „Ez a testület a társadalom nevében ismerte el olyan értéknek, ami magyar örökségként megmarad. Ez számomra azért jelent nagyon sokat, mert évtizedek óta hitvallásom: ha meg akarjuk nemzetiségünket, életünk színvonalát, kultúránkat őrizni, továbbvinni, akkor újból és újból vissza kell térni a népi hagyomány örökségéhez, azt gyarapítva, és azzal együtt élve. Sikerült családomban a magyarságtudatot megőrizni, felerősíteni anyanyelven, és azt szeretném, ha ezt tovább is vinnék. Mert azt az életet, amit ez a kultúra tőlem megkövetelt, azt a hozzáállást megköveteli mindenkitől, aki ennek a kultúrának részese szeretne maradni nemcsak önmagában, de utódaiban is. Feleségemmel, Szabó Klárival öt unokánk van, és mind az öt unoka erősen őrzi hovatartozásának tudatát.”

Takács András legkedveltebb régiója Szatmár megye, a Tiszatáj és a Bodrogköz. A vidéket jellemző tüzes verbunkos muzsikát választotta a beszélgetést lezáró zeneszámként Haják Szabó Mária.