A Duna-parti kisváros múzeumába betérve, a jelenlegi képzőművészeti kiállítás látogatóit a fehér és kék tiszta színei fogadják. A téli hangulat és a mese világában Albert István munkái nyűgöznek le felnőttet, gyermeket egyaránt.
Juhász Gyula múzeumvezető így mutatta be a kiállított anyagot:
„A közelmúltban megnyitott tárlat alkotóját jól ismeri a Duna mindkét partjáról érkező, képzőművészetet kedvelő közönség, hiszen múzeumunk több ízben adott már teret a munkáinak. A téli mesevilághoz kapcsolódóan viszont a mostani összeállítást, a „Mese a télről” című kiállítást első ízben láthatja a látogató.
Albert István 1949-ben született Ipolyszalkán. Az Iparművészeti Középiskolát Brünnben végezte.
Annak ellenére, hogy a festészet gyermekkorától végigkíséri, élete szakaszaiban nemcsak festészettel, hanem szobrászattal, szobrok restaurálásával, kiállítástervezéssel, grafikai reklámmal is foglalkozott. Ezért festményein kívül a keze nyomán sok rajz, szobor, érem és egyéb műalkotás keletkezett, amelyekben egyedi interpretációval előadva megjelenik a portré, a szokatlan cselekmény, a táj és a természet által inspirált motívumok.
Ahogyan látható is, ezeket a képeket gazdagon kísérik szövegek, melyek sokat elárulnak magáról a művészről és mondanivalójáról. A lágy lírai sorok, a gyermekkort idéző versikék visszarepítenek bennünket gyermekkorunk immár letűnt világába, abba a korba, amikor még fehérek voltak a karácsonyok, és hópelyhek játszadoztak a kántáló gyerekek arcán szentestén. Akkor még csikorgó hó muzsikálta a karácsonyi énekeket, s a befagyott tavon korcsolyáztak a házaktól szertelibbenő hangfoszlányok.
A mester idős korára hazatért a szülőfalujába, a Párkányhoz közeli Ipolyszalkára, ott él és alkot” – mondta el Juhász Gyula a kiállítóteremben.
A szemlélődő figyelmét nem kerüli el a versek, idézetek olvasása mellett az sem, miként „csendül fel” a humor is egy-egy festményen.
A téli táj sokszínűségének bemutatása mellett vajon miért a mese, a mesefigurák és a mesébe illő jelenetek jellemzik a kiállítást? Mi volt az indítéka a mesternek a mesesorozat megfestéséhez? Albert István így vall erről:
„Mi más lehet, mint a gyermekkorom. Akkor még más arculata volt a falunak, voltak nádfedelű házak, kerítés nélküli udvarok, fűvel, bokrokkal benőve. A nagyobbak buzdítására gyakran bebújtunk a bokrok közé, és onnan lestük az idős embereket. Köztük gyermekkorom két felejthetetlen alakját, Ulup Annus nénit és Rigó Matyi bácsit. Ilyenkor belecsöppentem egy mesevilágba, és káprázatos érzés fogott el. Annus néni név szerint szólította és etette kenyérdarabokkal a tyúkjait, akik mintegy varázsszóra, nevüket hallva járultak eléje a falatokért. Így járult elé a Robi névre hallgató, sérült szárnyú fekete varjú is a kenyérdarabért. Csodáltuk, de féltünk is Annus nénitől. Ha beszédbe elegyedett velünk, olyanokat mondott, hogy a varrógépével vagy a seprűjével szokott repülni. Leginkább az esztergomi bazilika tetejéről figyeli a dunai halászokat, s aki nem viszi haza a kifogott zsákmányt, abból bizony ő is elvesz annyit, hogy jóllakjon. Akkor még azt sem tudtam, hol van a Duna, hol van Esztergom, és mit jelent a bazilika szó. Jól megjegyeztem minden szavát, titokzatos volt és a képzeletem révén nemcsak hallgattam őt, de benne voltam a mesében,” mondta a mester.
Rigó Matyi bácsit mindenki ezen a néven ismerte, pedig volt „rendes” neve is. Az ő bokrokkal teli udvarán sokszor lestük, ahogy üldögélt az eresz alatt. Pihent. Nyugodt volt, de titokzatos. Féltünk tőle, mégis sokszor csúfoltuk, „fütyül a rigó, dalol a Mátyás”, de velünk, kicsinyekkel nem sokat törődött. Néha magához hívott, és mesélt nekünk. Valahogy így beszélt: „Itáliában voltam katona, Garibaldi seregében. Ahová mentem, mindenhol győztünk. Nehéz harcok folytak, nehéz ágyúkat kellett hurcolni. Az ellenséget csak úgy arattuk a kardunk élivel! Ha már nagyon mérges voltam, fogtam az ágyút és hozzájuk vágtam fél kézzel. Olyan nagy volt az erőm, hogy egyedül húztam az ágyúgolyókkal teli szekeret.” Itália, Garibaldi – ezeket a neveket úgy az agyamba véstem, hogy hosszú évek múltán is visszaidéztem és utánanéztem a történelemkönyvekben. Az ő alakja mesebeli hősként él bennem a mai napig,” emlékezik Albert István a gyermekkorára.
Egyúttal reméli, hogy a kiállítás során valamit átadhat abból, ami benne van, és ami ma is szakadatlanul érlelődik a lelkében.
Reméli, hogy a folytatás a nézők szívében, kedves emlékeiben is gyökeret ver, kellemessé és széppé varázsolja lelküket és a látogatás pillanatait. Nagy örömére válik, ha a szemlélő elvisz innen a szívében, lelkében legalább egy képet.
A kiállított anyag várja a gyermekeket, a tanintézmények diákjait és a felnőtt művészetkedvelőket egyaránt.
A Mese a télről című kiállítás február 10-ig tekinthető meg a Párkányi Városi Múzeumban.
