Az első világháborút követő történelmi sorsfordulók általában ismeretesek előttünk. Tudjuk, hogy az egyes döntések, tárgyalások miként változtatták meg Európa térképét, s mi lett a magyarság sorsa a Kárpát-medencében.
Zalabai Zsigmond Mindenekről számot adok című kiváló szociográfiai munkájában olvassuk szülőföldje kapcsán az alábbiakat:
„E tájat 1918-tól összeszűkítette, határfolyóvá nevezve ki az Ipolyt, a történelem; korábbi századokban azonban innenső és túlsó part, mint a kagylóház két része, szorosan tapadt össze.”(1984:12)
A határmódosítások áldozata lett a történelmi Hont megye két jelentős települése, az ugyancsak kagylóházként összenőtt Hídvég (a későbbi Ipolyhídvég) és Drégelypalánk. Az előbbi egy ideig központja volt Hont megyének is, az utóbbi pedig itteni végváráról lett híres.
Hosszú időn át közös volt a két falu plébániája, jegyzősége; a falvakat erős kőhíd s megannyi rokoni-családi kapcsolat kötötte össze. A világháború után kialakult helyzet ezért itt még keservesebb, fájdalmasabb és siralmasabb lett.
A káosz, a kilátástalanság sokáig tartott; hol innen, hol onnan érték támadások a falvakat. Az új államba sorolt Hídvég népe gyakran pap nélkül maradt, hiszen a hídon való átjárhatást olykor-olykor felfüggesztették. Megannyi egyéni sorsot nyomorítottak meg, elbizonytalanították a közösségeket, nehezítették a plébánia és filiája helyzetét.
Minderről részletesen olvashatunk a palánki plébánia történetében, melyet Nádasdy Ferenc egykori plébános, későbbi kalocsai érsek kezdett írni 1814-ben. A tárgyalt időszak eseményeit pedig Márton István esperes, tiszteletbeli kanonok örökítette meg. Ő huszonhat éven át (1889-1915) volt Nagycsalomja plébánosa. 1915-ben a nagy munkabírású teológus Drégelypalánkra került, s lett egyben Hídvég papja is. Közvetlenel a világháborút követően Márton István kanonok ezt jegyezte fel a Plébániatörténet lapjain: „1918. október 30-án kitört a forradalom, kikiáltják a köztársaságot. A háború hirtelen véget ért. A különböző harcterekről a katonaság rendetlenül özönlik vissza. Általános a fejetlenség.”
Az antant 1918. december 3-i jegyzéke elrendelte ugyan Szlovákia kiürítését, és engedélyezte a csehszlovák megszállást, s az 1918. december 24-i antantjegyzék a demarkációs vonalat is kijelölte, ám a végleges csehszlovák–magyar országhatár megállapítását a békekonferenciára bízta. Addig azonban az érintett területeken, köztük
Ipolyhídvégen is gyakran megesett a felfegyverzett katonai erők hadi állásainak ide-oda való tologatása, a demarkációs vonal semmibe vevése.
Mindez nagy hatással volt a helybeli lakosság életére, hiszen gyakran zavarták meg nyugalmát; rettegésben és bizonytalanságban tartották a civil polgárokat is.
A helyi események kapcsán ez olvasható a plébános feljegyzéseiben: „1919. Ellenségeink minden oldalról megrohanják az országot; még az 1918. év végén betörnek a csehek. 1919. január 9-én a csehek által szorított magyar katonák Lévától jönnek Drégelypalánkra, minden házba jut egynéhány; a plébánián 6-an laknak. Január 10-én a csehek megtámadták Ipolyságot, 11-én Hidvéget.” Majd néhány sorral odébb erről olvashatunk: „Január 13-án este a csehek átjöttek Hidvégről, megtámadták a vasútállomás épületét, és birtokba vették a vasúti vonalat, őröket állítottak a vasút innenső részére, Vecén is. Beállott a hadiállapot a demarkációs vonalon…”
Mindezek következtében a lakosság felzaklatott állapotban élte mindennapjait. Valószínűleg ennek volt a következménye Hídvég megbecsült tanítójának, Soskó (Csoszkó) Ignácnak a hirtelen halála is, mellyel kapcsolatban ezt örökítette meg a plébános: „1919. január 16-án Soskó Ignác hidvégi kántortanító reggel az iskolában rosszul lett, ágyba kellett feküdnie; délután fölvette a szentségeket és éjfél felé meghalt a különben még életerős ember 70-ik évében, miután 1873-tól működött Hídvégen. A régi jó tanítók mintaképe, a lelkészek igazi segítőtársa, a népnek fegyelmezője, oktatója volt. Január 19-én vasárnap délután az egész község őszinte részvétele mellett helyeztük testét nyugalomra. A hídvégi temetőben várja a boldog föltámadást hívó szózatot. Legyen áldva emléke és a Jó Isten legyen jutalma!” (A tanító sírja ma is megvan a község temetőjében.)
Ezerkilencszáztizenkilenc januárjának második fele sem volt nyugalmas időszaka a két település, Hídvég és Drégelypalánk lakosságának. Mint a plébánia vezetője feljegyezte: „Január 29-én katonáink megtámadták a vasúti cseh őrséget, lefegyverezték; néhányat elfogtak, egy közülük átfutott Hídvégre, honnét a csehek elkezdtek gépfegyverezni; a kölcsönös tüzelés egész nap tartott. Délután a csehek Ipolyságról páncélvonaton jöttek, egészen a Szondi-majorig; onnét néhány ágyúlövedéket küldtek a faluba, a majorban egy világító bomba felgyújtotta az uraság szénakazalját. Ezen nap reggelén Klénáncz Ottó káplán átment gyanútlanul Hidvégre misézni, onnét azonban a közbejött tüzelések miatt három nap múlva jöhetett csak haza.”
A fent érzékeltetett hadi helyzet, az új és gyakori határmódosítások tehát az egyházközséget is kedvezőtlenül érintették. Akadályozták a lelkipásztorok mozgását, megzavarták az egyházi szertartásokat; a hívek olykor csak nehezen tudták eltemettetni halottaikat, megkereszteltetni gyermekeiket, bonyolulttá váltak a házasságkötések. S ez az állapot még korántsem ért véget. Amint tovább olvassuk a Plébániatörténetben: „A tüzelés január 30-án tovább folyt, 10-14 löveg részint a Szondi-kápolna felé, részint a falu határában esett le, egy magyar katona halálosan megsebesült, elláttuk szentségekkel, levittük Vácra; egy cseh katona elesett, neve ismeretlen. Az Ipolyon innenső részeket tehát a magyarok megtisztították a csehektől.” Ám, mint az egyházi feljegyzésekből is megtudhatjuk:
„Ezen időtől Hídvégre csak cseh igazolvány mellett járhatunk át. Drégelyaplánkon az iskolát elfoglalták a katonák; januártól a tanítás szünetel. Hídvégen a csehek foglalták le az iskolát.”
Persze nem voltak könnyű helyzetben a drégelypalánkiak sem, annak ellenére sem, hogy a falut „megtisztították a csehektől”. Egy újabb helyzet állt elő, amely egyaránt ellehetetlenítette a plébánia tevékenységét és a józanul gondolkodók mindennapjait. Mint erről a híradás beszámolt: „Március 21-ig az ország sorsa felborult; a hatalmat a kommunisták vették át, kikiáltották a proletárdiktatúrát, s ezzel felülkerekedett az istentelen, nemzetközi /…/ elem, s elkezdődött egy keserves, izgalmakkal teli időszak. Községenként megalakultak a katona- és paraszttanácsok, a direktóriumok; bíró, jegyző megszűnt, az iskolákat, azok ingatlanait lefoglalták. A helybeli direktórium a legnagyobb demagógokból alakult az Ipolyság újvároson (Homok) székelő megyei és járási direktórium vezetése alatt. A plebániabirtok szocializálva lett. A templomvagyon leltárát is át kellett adni; az értékeket egyelőre nem vitték el. Az itt volt jobb érzelmű magyar katonákat kiegészítették csirkefogó, volt vöröskatonákkal, kik dorbézoltak, loptak; dologkerülő politikai megbízottak jártak, keltek, szórakoztak és terrorizáltak, ellenőrizték a templomi prédikációkat is. Az itteni direktórium, főképp annak elnöke garázdálkodott, jegyzőt, templomgondnokot, Csósza Józsefet bezáratta, az uradalmi bérlőt a forradalmi törvényszék elé hurcolta. Segített neki néhány részeges iparos és elvadított földműves ember, örülve a hatalomnak. A nép tűrt az óriási terror alatt.”
Mint tudjuk: a párizsi békekonferencia csak 1919. június 11-én állapította meg hivatalosan a csehszlovák–magyar határvonalat, „jóllehet az igényelt észak-magyarországi területeket a csehszlovák csapatok az antant engedélyével már előbb birtokba vették”. Mindez megtörtént Ipolyhídvégen és annak környékén is, amint az a fent idézett plébániatörténeti bejegyzésekből is kiderül. Tovább olvasva a Márton István plébános által megörökítetteket, tudomást szerezhetünk arról is, hogy „1919. április 2-án a csehek lezárták a hídvégi Ipoly-hidat”, s a lelkészek Drégelypalánkról nem járhattak át Hídvégre pasztorálni május 30-ig. Ekkor kora hajnalban az Ipoly bal partjáról egy magyar páncélvonat ágyútűz alá vette Hídvéget, s mint a plébános folytatja beszámolóját:
„Katonáink éjjel átmentek az Ipolyon, hátba támadták Hídvégen a cseheket, és ismét kiűzték. Magyar részről 9 ember, csehek közül 8 ember maradt halva. Ezeket május 31-én, illetve június 1-én – a magyarokat Drégelypalánkon, a cseheket Hídvégen temették el.”
Mint többször hangsúlyoztuk, a békekonferencia következményei elsősorban az új határok közé került magyarokat és a határok mentén élő lakosságot érintették a legsúlyosabban, hiszen az általános tragédiák mellett felborult eddigi életritmusuk, mindennapi szokásrendjük. A hídvégiek vallási életét s a régió közigazgatását is erősen befolyásolták a további események. Erről tudósítanak Márton István alábbi sorai is: „1919. június 19-én a hídvégiek kérik Ő Eminentiáját, hogy adjon nekik külön papot.” Ezt nem sikerült megfelelőképp teljesíteni. Sőt: „A csehek visszajöttek újra, az Ipoly folyóig és a Dunáig. A vármegye Nagymarosra tette át székhelyét, főszolgabíróság telepedett le, a határ őrzésére csendőrség jött a községbe és katonai kirendeltség.”
A csehszlovák határőrök egyre jobban nehezítik, hogy a drégelypalánki plébániáról átjárhassanak a papok Hídvégre, a filiális községbe, s elvégezhessék az istentiszteleteket meg az egyéb pasztorációs tevékenységet. Aztán bekövetkezett mindaz, amire számítani lehetett. Márton István kanonok így zárta le ezt a fejezetet: „1920. november elején a csehek eltiltják a drégelypalánki plébánost Hídvégtől. November 27-én már a káplánt sem engedték át… A hívek fölmennek Nagyszombatba a vikárius úrhoz, honnét egyelőre a szécsénkei plébánost rendelték ki administrálni Hidvéget. Ezzel megszakad Hídvég pasztorálása részünkről. (A cseh megszállás miatt Drégelypalánk és Hont az érsekvadkerti kerületbe osztatott be egyházilag. Közigazgatásilag Nógrád és Hont egyelőre egyesítve lett. Járási székhely most Balassagyarmat.)”
Így ért tehát véget történelmünk egy szomorú fejezete tájainkon. Ami ezután következett, már egy másik írás tárgya.
