Önmagunk sorshelyzetei – demográfiai fogyatkozásunk, iskoláink zsugorodása, falvaink elnéptelenedése – felett gondolkodva eszembe jutott néhány kórtünetet kiváltó ok és egy-egy javaslatféle is. Azt már talán elismerjük: az ilyen-olyan létszámcsökkenések legfőbb oka, hogy nem születik elegendő gyermek a felvidéki magyarság körében.
De látok én egyéb komoly okokat is mindezen túl, meg azon kívül, hogy magyar gyermekek tucatját íratják szlovák iskolába. Éppen ezért merném javasolni az eme kérdésekkel is foglalkozó, a helyzetelemzéseket napirendre tűző hazai magyar szervezeteinknek, csoportosulásainknak, pártjainknak, különböző társaságainak, társulatainak, intézményeinek; a pedagógusszövetségnek, a Fórum Intézetnek stb., hogy mérjék fel, vizsgálják meg falvanként és városonként a következőket:
- Az utóbbi 10 esztendőben az illető településről hányan költöztek el más helyre, s mindezek hány iskolaköteles gyermeket vittek magukkal?
- Hányan vállaltak tartósan vagy hosszabb időre munkát a nyugati országokban, s közülük hánynak a gyermeke látogatja ott az iskolát?
- Hány itteni magyar telepedett le Magyarországon, hányan alapítottak ott családot?
- Hányan végeztek Magyarországon középiskolát vagy egyetemet, s közülük hányan nem tértek vissza?
- Milyen a szlovák iskolába járó gyermekek aránya ott, ahol mindkét szülő magyar s ott, ahol vegyes házasság köttetett?
- Mi az oka annak, hogy a magyar szülő szlovák iskolába íratja gyermekét, s ez az arány hogyan alakul a különböző végzettségű szülőknél?
Mert mire is gondoltam én a dolgok felett elmélkedve? Például arra, hogy hiába szép a sok helyen beindult lakásépítő és „fészekrakó” program, ha a benne lakóknak nincs megfelelő munkahelyük, kereseti lehetőségük.
Ugyanekkor ezeket a lakásokat, akárcsak az elárvult régi családi portákat egyes helyeken meglepően nagy számban veszik igénybe a messziről jött idegenek: az Árvából, Kysuca környékéről és más helyekről leköltözött szlovákok. Máig nem tudom megfejteni, nekik miért éri meg ideköltözniük, ők miből tudnak itt megélni?
Erre számos konkrét példát tudnék említeni, de mivel ez érzékeny pontja a településeinknek, nem akarok senkit sem megsérteni. Úgy látom, először csak az idősebbek, a nyugdíjasok jöttek, úgymond hétvégi lakóknak. De már érkeznek a fiatalok is. Nekik gyermekeik is vannak. Egyelőre még a – magyar állam által is felújított – magyar nevelési nyelvű óvodákat látogatják, de majd ha egy-kettővel többen lesznek, kérik a nyelvcserét is.
Aztán nagy divat lett újabban a Magyarországon való tanulás, főleg főiskolásként, egyetemistaként, de már a középiskolák is fogadják a felvidéki magyarokat. Ez természetesen nem lenne tragédia, s nem is akadályozható meg a szabad iskolaválasztás. Csak az a baj, hogy aztán a legtöbbje nem tér vissza szülőföldjére, elveszik az itteni közösség számára, amiből természetesen következik, hogy fogyatkoznak a településeink lakói, az iskolák diákjai.
Nyugaton is van már jó pár gyermekünk, iskolaköteles diákunk. S még több ama fiatalok száma, akik több ezer kilométer távolságban keresnek munkahelyet, letelepedést, partnert. Természetesen ezt a lehetőséget senkitől sem szabad elvenni. Ám ha fogyásunkról beszélünk, erre is gondolnunk kell!
Aztán látok még további néhány problémát, megoldatlan helyzetet, téves felfogást, bizonyos dolgok túlzott favorizálást is. Például azt, hogy oly gyakran emlegetjük a legeknél is magasabb színvonalakat, az elitiskolákat. Csakhogy az alapfokon bizonyos dolgok néha másképp is működnek. Például vannak zsengébb gyermekek, alacsonyabb képességű tanulók, akik nem bírják a gyorsított tempót, a tobzódást, a túlterhelést meg még sok mindent. Az ő szüleiknek nem célja, hogy gyermekeik mindenképp egyetemre, főiskolára jussanak. Megelégszenek a jó szakmával, maximum az érettségivel.
No meg azt akarják, hogy megtalálják a helyüket az életben, eligazodjanak ebben a kicsinyke országban. Azért is hiszik aztán, hogy a szlovák iskolában jobb helyük lesz, s ha nem is válik belőlük magiszter, de legalább majd szlovákul tudnak.
Tudom, nincs igazuk, de gondolkodásmódjukkal akkor is foglalkoznunk kell. Mint ahogy azzal is, hogyan lehetne a gyengébb képességű gyereket legalább a maga adottságaihoz képest megtanítani a magyar iskolában is szlovákul. Mert a jó elme magától is gyarapodik, s ha van akarata, érvényesülni fog vagy itt, vagy ott. Ám ez meg majd elhagyja szülőföldjét, s letelepszik vagy Magyarországon, vagy nyugaton, illetve valamelyik távoli szlovák városban.
S csapongva a gondolataim közt, eszembe jutott még valami. Vajon amikor olyan gyakran emlegetjük az iskola és a család kapcsolatát, eszünkbe jutnak-e azok a nagycsaládok, amelyek még adnak elég gyermeket az iskolának? Tudjuk-e, milyen körülmények közt nevelkedik ott a gyerek, mik a gondok, bajok, problémák arrafelé? Mikor rendezünk már olyan napot, ahová a nagycsaládosokat hívjuk meg, többféle célból, többször is? S arra gondolunk-e, hány gyermek él csonka családban, elvált szülők csemetéjeként, s mi a gondja ott a szülőnek? Manapság egyre több az olyan gyermekek száma is, akiket egyedül nevel az édesanya. Odafigyelünk-e ezekre is, amikor az iskolák programjait állítjuk össze?
