A párkányi Śtúr-szobor kapcsán hangzott el több „maticás” szájából, hogy a város és környéke ősi szlovák terület volt. Ezért mindjárt az elején tisztáznunk kell, hogy eleve olyan, hogy ősi és szlovák nem létezik, s nem csak magyar történészek szerint, hanem a legújabb szlovák történelemírás szerint sem.
Egy olyan etnikum, amelynek az etnogenézise (néppé válása) csak az újkor elejére következett be, az nem lehet ősi! Ahogy megyünk vissza az időben, elérkezünk egy ponthoz, amikor a felmenőinket már nem lehet magyarnak vagy szlováknak tekinteni, mert egy korábbi, nem etnikai entitás részei voltak. Így volt ez a /finn/ugor nyelvi egység felbomlása előtt is, a magyarok esetében.
Ez leginkább, korábbi szlovák történelmi álláspont volt, s azt szolgálta,
hogy minden területet, ahol fellelhetők a Dunáig szláv eredetű helynevek, sőt tovább dél felé is, ezek névadóit szlováknak minősítette, s így próbálta igazolni a dél-felvidéki magyarság és nemzeti-etnikai területek csehszlovák megszállását, magyar szabadságunk és nemzeti függetlenségünk eltiprását.
Ahogy azt a 2000-es év körüli nagy szlovák történészvita eredménye is mutatja, ez ma már szakmailag tarthatatlan álláspont, de mint látszik, a szlovák magyargyűlölő, soviniszta erők váltig tartják magukat a régi állásponthoz, mert így sokkal könnyebb igazolni azt a permanens szlovák nyelvi és kulturális expanziót, amely a terület politikai birtokba vétele után is folytatódik, s az elszlovákosítást most már az élet más területeire is kiterjeszteni próbálja.
A szoboravatás beszédei hemzsegtek az ilyen gondolatoktól. Ahogy a vadon állatai is megjelölik elfoglalt területeiket exkrementumaikkal, a sovén szlovák politikai gondolkodásnak is vannak ilyetén ambíciói, ezért nem volt elég nekik a már régen meglévő komáromi Štefánik-szobor, hozzájött még az ottani Konstantin-Metód-szobor, s most a párkányi Štúr-szobor is. Mindez azért, hogy jelezzék az idegen uralom alá vetett népesség felé, hogy ki itt az úr!
Nekünk, itteni magyaroknak pedig jeleznünk kell, hogy ez pedig bizony a mi magyar szülőföldünk, bármilyen politikai változások ellenére is, immár 1100 éve, s vissza kell utasítanunk ezeket a történelemhamisító praktikákat.
Nézzük hát a történelmi tényeket: kétségtelen tény, hogy az egész Kárpát-medencében fellelhetőek szláv eredetű helynevek és természetföldrajzi nevek, ami arra utal, hogy a területen éltek szlávok, akik ezeket a helyneveket adták. A nagy szlovák történelemhamisítás fő húzása az, hogy ezeket egységesen ősszlováknak aposztrofálja.
Ami a legmegmosolyogtatóbb, hogy éppenséggel más ilyetén történelmi „területfoglalókkal” is összeütközésbe kerülnek ezáltal, pl. a szerbekkel, akik a Balti-tengerig tolják ki az „ősi” szerb hazát, tehát mindenhová, ahol kimutathatók szerbhez hasonlító szláv törzsnevek. A szlovének is állítják, hogy a Dunántúl szláv helynevei szlovén eredetűek, s függetlenül attól, hogy a szlovén etnogenézis éppen olyan fiatal mint a szlovák, ők egy centivel közelebb vannak az igazsághoz, de még így is „kilométerekre”. Hogy a Tiszántúl ősi román földdé való kinevezését ne is említsem.
A korábbi nacionalista szlovák álláspont azt állította, sugallta, hogy ezek a névadó, korábban a Kárpát-medence központi részein is kimutatható szlávok egyenes folytatásai az ő /elődeik/ régi észak-felvidéki szláv telepeinek, s azok dél felé vonulásával telepedtek délre. Ezzel szemben a történelmi igazság az, – s a továbbiakban Ján Steinhübel szlovák történész Nitrianske kniežatstvo című nagyívű munkájára támaszkodom -, hogy ezek a szlávok nem északról kerültek be a medencébe, hanem keletről, már a 6. századi nomád, avar betelepüléssel egy időben, akik afféle szolganépként telepítették be őket, valószínűleg földművelés céljára. A Fekete-tenger északi oldaláról, a később Dél-Orosz síkságnak nevezett területről. A történelemírás szláv Ante-kről tud azon területen.
Ezek a szlávok az avarok közt éltek, s az avarok a téli szállásaikat a szlávok falvaiban tartották. Ők nomadizáltak év közben, ebből következik, hogy a tartósan letelepedett lakosság volt a szláv elem, a helyneveket, természetföldrajzi neveket is ők adták. Balaton, Keszthely, Tihany, Tapolca, Komárom, Csesznek, Csorna, Kalocsa, Szolnok, Debrecen, Miskolc, Csongrád, Szoboszló, Poroszló, Bogyiszló, Vajszló, Putnok, Kálnok, Tárnok stb. szláv helyneveit ők adták.
Ezek az avarok közt élő szlávok, a letelepedett életmódnak és a többnejűségnek köszönhetően nagyobb szaporasággal rendelkeztek mint avar uraik, s az asszimiláció kérlelhetetlen törvényeinek eredményeként a honfoglalás idejére egyedüli domináns népességgé váltak a medence centrális területein.
Nagyban segítette ezt az is, hogy az avarok nem ismerték el avarnak a vegyes származású gyerekeket, márpedig forrásadataink vannak arról, hogy a téli szállásokon az avarok ágyasnak használták a szlávok asszonyait.
Tehát egy totális etnikai összekeveredés történt, szláv nyelvi dominanciával, de etnikailag vegyes végeredménnyel. Ugyanaz történt, mint délre Bulgáriában, ahol a betelepülő és államalapító bolgár-türkök, annak ellenére, hogy ők voltak az uralkodó etnikum, beolvadtak az ott élő délszláv lakosságba. Nem csoda, hogy a honfoglalás korára avaroknak nyomát is alig találjuk, s Anonymus Gesta Hungarorum-jában már csak szlávokról tud a honfoglaláskor. Az ő korában, a 13. században még tömegesen élhettek ilyen szlávok az ország központi területein, sőt a Matyó-vidék Mátyás királyról kapott szláv neve is erre utal.
A középkor végére azonban minden ilyen szláv folt beolvadt a magyarságba. Ahhoz, hogy mi magyarok megmaradhattunk, abban nagy szerepe volt annak, hogy a magyarság az avarokkal ellentétben befogadó nép voltunk. Már Árpád fia Zoltáról is fennmaradt, hogy feleségül vette egy Marót /morva/ nevű főúr lányát.
Párkány környékére visszatérve, itt is hasonló volt a helyzet. Kristó Gyula kiváló magyar történész írja, hogy a betelepülő magyarokat mindenhol szláv helynevek fogadták. Itt a környéken (jelen sorok írója a Párkány melletti Ebed lakója) is vannak szláv helynevek, Visegrád, Esztergom, Zebegény, Kesztölc (a korai oklevelekben Kostelec néven), Verőce, Radvány stb.
Azt a kérdést, hogy meddig értek el északig az említett /avar/szláv telepek, az válaszolja meg, hogy meddig értek fel északig az avar szállásterületek. Az attól délre eső határvonalhoz ugyanis sem a mai szlovákoknak, sem a korábbi észak-felvidéki szlávoknak semmi közük nincsen. Teljesen más forrásból származnak, keletről s nem északról, tehát nem ősei és elődei a mai szlovákoknak. Éppenséggel a vérük a mai magyarokba került, tehát a mi elődeink közt tarthatjuk őket számon, a szlovákok semmiképpen sem. A magyarságba más népek is beolvadtak, lásd kunok, jászok, besenyők, székelyek, kabarok, sőt kálizok, s még sok más néptöredék a honfoglalás óta.
Több betelepülő avar hullámról tudunk, s az avar területek egész Nyitráig húzódtak, tehát a nomadizálásra alkalmas sík vidékeket mind megülték, s a köztük levő avar-szlávok is e terület északi határáig húzódhattak. A komáromi Hajógyári-sziget hatalmas avar temetői mutatják, hogy regionális avar központ volt ott. Steinhübel szerint ott volt az avar Kapkán, mint regionális uraság székhelye, melynek hatósugara Nyitráig elért, odáig vannak ugyanis nagyszámú avar lelőhelyek észak felé.
Tehát nemcsak Párkány környékén nem éltek olyan szlávok, akihez a mai szlovákoknak semmi, akár rokonsági közük nincs, hanem a Nyitráig fellelhető szláv helynevek, pl. Surány névadóihoz sem.
A surány-vidék szlováksága csak a 18.században került oda, amikor Békéscsaba környékére is. Azelőtt színmagyar terület volt. A török adóívek névsorai bizonyítják ezt, Nyitráig egyetlen szláv nevet sem találunk bennük. A két terület eltérő eredetű szlávjai történelmileg, politikailag akkor kerülnek egy politikai akolba, amikor az avarok frankok általi legyőzése után, s meggyengülése után, megerősödnek a peremvidék szláv fejedelemségei.
Nyitra ilyen központ volt, de Pribina morvák általi legyőzése és elűzése után, a morvák birtokba vették a területet a Dunáig. Mindaddig, míg a bejövő magyarok el nem foglalták a régi avar fennhatóság alá tartozó területeket. Vannak adatok arra, hogy Rastislav idejében morva fennhatóság alá kerülhetett még a Komárom-Esztergom-Pest háromszög, tehát a Dunántúl észak-keleti csücske, morvákra utaló Pilismarót és Pusztamarót nevű települések vannak a területen. Ezek azonban mind csupán pár évtizedig tartó politikai, hatalmi változások voltak, s nem alapoznak meg semmilyen szlovák nemzeti önrendelkezési jogot, sem történelmit, mert a szlovákság kialakulásának területe ugyanilyen morva megszállás alá tartozott Nyitrától északra. Még a Mýty naše slovenské című kiadvány is a megszállás kifejezést használja.
(Folytatjuk)
