1844. június 15. volt az a nevezetes nap, amelyen az egykori bíráló bizottság kihirdette döntését, miszerint a Kölcsey Ferenc: Hymnus című versének megzenésítésére beérkezett pályaművek közül egyöntetűen Erkel Ferenc művét tartja a legjobbnak, mert „…a mellett, hogy magyar jellemű s a költemény szellemét leginkább megközelítő, a két főkívántatóságot is, a dallamegyszerűséget és hymnusi emelkedettséget legszerencsésebben megközelíté.”
Így született nemzeti fohászunk, amelynek a fenti méltatásban jelzett erénye azóta is, napjainkban is sokak szemében olyan szálka, amelyet kihúzni csak a mű betiltásával lehet(ne).
Minket, magyarokat azonban a 175 évvel ezelőtti eseményre jelentőségére ünnepi hangverseny emlékeztetett a Nemzeti Múzeum dísztermében.
A koncert kezdeményezője az Erkel Ferenc Társaság és az Erkel által 1853-ban útjára indított Filharmóniai Társaság Zenekara (mai nevén: Budapesti Filharmóniai Társaság) volt. A fővédnökséget Áder János köztársasági elnök vállalta. Az érdekes, változatos, zeneileg felemelő, tehát az alkalomhoz méltó műsor természetesen Erkel műveiből állt.
Felhangzott az általa alapított, s azóta is folyamatosan működő zenekar előadásában Medveczky Ádám Kossuth-díjas karmester vezényletével az Ünnepi nyitány, a Hunyadi László és a Bánk bán egy-egy áriája Keszei Bori operaénekes előadásában, és – nem tévedés! – a Szózat. Ugyanis, mint megtudtuk Becze Szilvia műsorvezetőtől, amikor Vörösmarty: Szózat című versének megzenésítésére 1843-ban Bartay András, a Nemzeti Színház igazgatója pályadíjat tűzött ki, Erkel a bíráló bizottság tagja volt, tehát nem pályázhatott. Mint tudjuk, a győztes Egressy Béni lett, de ez nem akadályozta meg Erkelt abban, hogy ne komponáljon ő is zenét Vörösmarty verséhez. Ez hangzott el a műsorban az István Király Operakórus és a Gyulai Erkel Ferenc Vegyeskar előadásában Somogyváry Ákos karnagy vezényletével. (A szerk. megjegyzése: Erkel verziója könnyebben énekelhetőnek hangzik.)
Somogyváry Ákos Erkel Ferencben nemcsak a nagy magyar zeneszerzőt, de saját szépapját is tiszteli. Ezért is szentelt csaknem negyedszázadot annak, hogy felkutassa Erkel egykori „versenytársainak” műveit. Ötöt hallhattunk a két kórus és a zenekar előadásában, de közülük csak egynek a szerzőjét tudták a zenetudósok biztosan azonosítani, ő – micsoda véletlen – Egressy Béni volt. Egyébként az elhangzó variációk között volt verbunkos-stílusú, volt az osztrák himnuszra emlékeztető, de önmagában, ha nem Kölcsey versére éneklik, élvezetes muzsika volt mindegyik.
A koncerten egy ritkán hallható Erkel-mű is felcsendült: a Magyar Cantate, amit 1867-ben Ferenc József királlyá és Erzsébet királynévá koronázására írt. Akkor mutatták be a Nemzeti Színházban a szerző vezényletével, s a darab befejező része azt a pillanatot jeleníti meg, amikor István király Mária oltalmába ajánlja Magyarországot.
A Magyar cantate eredeti állapotában csak 143 évnyi „szunnyadást” követően, 2010-ben, az Erkel-bicentenárium alkalmával szólalhatott meg a budavári Hadtörténeti Múzeumban.
Most a Budapesti Filharmóniai Társaság valamint a két kórus mellett Keszei Bori, Heim Mercedes, Komáromi Márton és Jekl László énekművészek előadásában elhangzó mű talán sokakat meggyőzött arról, hogy kár lenne tovább „altatni”, helye lenne a hangversenytermekben, templomokban.
A közreműködőknek szóló vastaps után a műsorvezető megköszönte a közönségnek, hogy a kánikula legforróbb napján kétszer is: délután és koraeste is zsúfolásig megtöltötte a Nemzeti Múzeum dísztermét, majd bejelentette, hogy befejezésül a Hymnus hangzik el úgy, ahogyan eredetileg Erkel megírta, s ahogyan a Széchényi Könyvtárban őrzött eredeti verzión saját kézírása őrzi.
Amit ma ismerünk, és hivatalos eseményeken is megszólal, azt 1938-ban Dohnányi Ernő hangszerelte. Az eredetiből elvette a verbunkos stílusjegyeket, ünnepélyesebbé tette, s az elején és végén felcsendülő rövid harangjátékot is megszüntette, amivel Erkel a Nándorfehérvárért szóló déli harangszóra kívánt utalni.
Most a 175 éve díjat nyert Hymnus csendült fel, a közönség felállva hallgatta, a bevezető zene alatt talán tétovázva, hogy illik-e együtt énekelni a művészekkel, aztán úgy döntött, hogy igen, hiszen ez már nem műsorszám, hanem a mi nemzeti imádságunk.
