A latin mondás szerint a könyveknek megvan a maguk sorsa. Nálunk a szobroknak is, ha azokat nem pusztán közterületi díszítménynek szánták, hanem emlékeztetőül a múlt egy-egy jeles alakjára, dicsőséges vagy tragikus eseményére.
S itt kezdődött térségünkben a bronz, kő, márvány alkotások sajátos sorsa, ami lehetett dühödt lerombolás, megfontoltabb változatban: ledöntés és anyagának felhasználása más célra, civilizált megoldásként: áthelyezés kevésbé hangsúlyos köz- vagy magánterületre, de olykor helyén is maradhat, ha „csupán” egy-egy elemét távolítják el, végül a legegyszerűbb és legcinikusabb eljárás: kicserélni a feliratát. Bármelyik esetre számtalan példát említhetünk, éppen ezért cseppet sem irigylendő feladat szobrokban, emlékművekben – amennyire lehet – igazságot szolgáltatni a megrágalmazott, eltorzított, letagadott múltnak.
Mindezen a napokban gondolkoztam el a Kossuth téren, azaz a nemzet főterén járva, ahol éppen két készülő emlékmű építési területe is el van kerítve a turisták tömegétől, kissé kívül is esnek a fő vándorlási és videózási irányoktól, – de nem a sajtó és a közösségi oldalak véleménymondóinak érdeklődésétől.
Az egyik emlékmű alapjai már állnak a Vértanúk terén, ahol a nagy vitát Nagy Imre szobrának a Jászai Mari térre történt áthelyezése váltotta ki, és persze a helyére visszaállítandó, 1934-ben a Tanácsköztársaság áldozataiért emelt Nemzeti Vértanúk Emlékműve.
„Az áthelyezés nem Nagy Imre történelmi szerepével kapcsolatos értékítélet” – szögezte le a nagy vihart kavart ügyről Wachsler Tamás, a Kossuth tér rekonstrukciójáért felelős Steindl Imre Program Zrt. vezérigazgatója. A Válasz online-nak adott nagyinterjúban elmondta, hogy azt gondolták végig,
milyen lenne a Kossuth tér, ha 1945 után nem rombolják le a korábbi alkotásokat, és nem hagyják leromlani a területet.
„A szorosan vett Kossuth teret meghatározó négy szobor – Kossuth Lajos, II. Rákóczi Ferenc, Tisza István, Andrássy Gyula – esetében ragaszkodtunk az újraállításhoz, minden más emlékművet eltávolítottunk. Nemcsak a baloldali ikon Károlyi Mihály szobra, hanem a jobboldal számára fontos, Makovecz Imre tervezte jelképes ötvenhatos sír vagy Kovács Béla egykori kisgazda politikus – az első Orbán-kormány idején felavatott – mementója sem maradhatott. Nagy Imre is ebbe a kategóriába tartozik.”
A vezérigazgató leszögezte: „Én a Steindl Imre Program vezetőjeként a tér rekonstrukciójáért vagyok felelős, nem a politikai vagy történelmi állásfoglalásokért.”
Egyébként az első változás, József Attila szobrának, Marton László: A Dunánál című alkotásának áthelyezése volt, valóban közel került a folyóhoz, s ha akkor dühödt támadások kísérték is a műveletet, ma már láthatóan olyan kedvenc „szelfiző” hely lett, mint Márai szobra Kassán, vagy a „Holnaposoké” Nagyváradon.
De visszatérve a készülő emlékművekhez! A Vértanúk terén az 1934-től 1945-ig álló Füredi Richárd alkotását egykori fotókról (a Fortepan gyűjteményében) lehet még csak elképzelni. Az újra felállítását kísérő viták többsége arról szól, hogy miért csak a vörös terror áldozatainak állítják, miért nem a fehérnek is, meg egyáltalán minek? Ez utóbbi kérdés a lakosság egy rétegétől minden kulturális beruházásnál megérkezik, még egy politikailag semlegesnek vélt múzeum vagy színház építésénél is, ezért kár szót vesztegetni rá.
A vörös és fehér vitával kapcsolatban pedig csak remélhetjük, hogy azok a neves értelmiségiek, akik elvárják, hogy az emlékmű a fehér terror áldozatairól is szóljon, ugyanilyen szenvedéllyel állnak ki a 20. század egyik legnagyobb történészének, a váci fegyházban 1951-ben „elhunyt” Hóman Bálintnak a tudományos rehabilitálásáért is.
Bennem viszont az a kérdés merül fel, hogy Füredi Richárd műve, amely bizonyára igen hatásos volt 15 évvel a diktatúra dúlása után, amikor a művész nemcsak a történtek ismeretére számíthatott közönségétől, de a kor közízlésére, műveltségére is építhetett az allegorikus ábrázolással, vajon hasonló érzéseket kelt-e napjaink szemlélőjében? És megértik-e üzenetét? Most csak annyi biztos az egykori fényképek alapján, hogy látványos szobrászati alkotás áll majd a Vértanúk tere – Vécsey utca – Báthory utca által határolt területen.
Egészen más stílusú a másik, a 100. évfordulóra készülő emlékmű. Hogy minek a 100. évfordulója, arról nyithatunk egy újabb vitát, de ezt elkerülendő, mondjuk úgy, hogy június 4-ről van szó, amit hivatalosan a nemzeti összetartozás napjának nevezünk, magánhasználatban: Trianon gyásznapjának..
Hogy a Trianonra emlékezők milyen szobrot képzelnének, arról lehetne vitatkozni a 150. évfordulóig is, ezért érthető, ha erről a megrendelő, a magyar kormány, nem nyitott társadalmi vitát. Egyébként is: a nemzeti összetartozás emlékhelye nem a múlt századi veszteségről szól – nyilatkozta Wachsler Tamás a Steindl Imre Program vezérigazgatója a Magyar Nemzetnek. A kormány döntése volt, hogy az emlékhelyen a Trianon előtti Magyarország helységnevei szerepeljenek, és hogy azt az Alkotmány utca torkolatában állítsák fel, illetve süllyesszék a földbe.
Az emlékmű, – építész tervezője Zimay Balázs, a tájtervező Mohácsi Sándor – négy méter széles, mintegy száz méter hosszú, a Kossuth tér felőli részén talajszintről indul, a Honvéd utcánál négy méter mélyen végződik, ahol egy több részre hasadt gránittömb belsejében örökmécses lobog majd, amely a nemzeti összetartozás gondolatát hívatott jelképezni.
A két hosszanti, gránitburkolatú oldalfalon az 1913-as összeírás szerinti 12 537 magyarországi település neve lesz bevésve. Nem tesznek majd különbséget abból a szempontból, hogy azok jelenleg a határ melyik oldalán vannak.
Ez a megoldás valóban az összetartozás érzését erősítheti, és arra a hasznos szellemi játékra késztetheti a látogatót, hogy egy-egy helységnévről kitalálja: hol keresse a térképen. Milyen felfedezés lesz, hogy például Ógyalla Szlovákiában található vagy Nagybánya Romániában, Kismarton Ausztriában. Persze, okostelefonján láthatja, hogy Hurbanovo, Baia Mare illetve Eisenstadt a hivatalos nevük. Hogy miért és mikor is történt ez a névcsere, az – hála az utóbbi évek diákutaztatási programjainak – magyar fiatalok esetében talán már nem szorul magyarázatra, de ugyanez nem biztos, hogy érvényes a felnőtt lakosság egy jelentős részére is, ezért remélhetően lesz erről némi háttéranyag.
A nemzet főterén megforduló külföldi turista tömegnek még kevesebbet mondanak a gránitba vésett településnevek.
Nem kínálna-e lehetőséget az emlékmű, hogy valamit megértsenek a türelmetlen kézlegyintéssel vagy gúnyos mosollyal elutasított magyar „trianonozás”-ból?
Nem könnyekre, vádakra és panaszokra gondolok, csupán – ha már helységnevek – egy térképre, olyasmire, mint amilyet egy hajdani földrajztudós, bizonyos Teleki Pál állított össze a Kárpát-medence etnikai összetételéről. (Ez az a térkép, amely ott feküdt a békeszerződésnek nevezett okmány alkotói előtt, de mert döntésüket a tények addig sem befolyásolták, ezért csak utólag néztek bele, mintegy érdekességként.)
Egy etnikai térkép nem mondana ellent a program vezérigazgatója által hangsúlyozott szempontnak, hogy irredenta jelképek nem lesznek, ezért a történelmi és a mai Magyarország határvonalait sem tüntetik fel. Valóban fontos elv mindennek elkerülése, ami az irredentizmus vádját kiváltaná, de már az eddigi sajtóközleményekből is kiderült, hogy akadnak, akiknek érzékenységét a mai államhatárokon kívüli települések szerepeltetése is sérti.
A környezetvédőket viszont megnyugtathatja, hogy a műtárgy két hosszanti oldalát, az Alkotmány utca tengelyével párhuzamosan, a felszínen növények szegélyezik majd, s ezzel együtt az Alkotmány utca két oldalán lévő fasor minden egyes fája megmarad – hangsúlyozta Wachsler Tamás.
