Kép: Magyar Nemzeti Filmalap filmarchívuma

1919. július 15-én az alábbi hír jelent meg a Népszavában: „Böhm Vilmos hadseregfőparancsnok elvtárs beteg. Landler Jenő elvtárs helyettesíti a főparancsnoki állásban. Sajnálattal és részvéttel vesszük tudomásul, hogy Böhm Vilmos elvtársat betegsége arra kényszeríti, hogy a hadseregfőparancsnokság súlyos teendőitől elvonuljon és helyét — ideiglenesen — másnak adja át.

Böhm Vilmos elvtárs nyolc hónap óta az események hullámainak legmagasabb torlódásában és mindenütt ott volt, ahol az idegek, izmok emberfölötti megfeszítésével dolgozni kellett a proletárság nagy érdekeiért és a forradalom vívmányaiért. Mint hadügyi népbiztos kivette részét a Vörös Hadsereg megszervezésének nagy munkájából, és amikor a Tanácsköztársaság ellenségeinek orvtámadása arra késztette a proletárhadsereget, hogy fegyverrel védje meg a proletárhazát, Böhm Vilmos elvtárs lett a Vörös Hadsereg főparancsnoka. Nevéhez fűződnek az ifjú Tanácsköztársaság katonai diadalai, amelyek a világ összes proletárainak indulatát és forradalmi készségét fölélesztették, és amelyek olyannyira megdöbbentették a burzsoáziát.

Ez a munka és a vele járó izgalmak azonban súlyosan megrendítették Böhm Vilmos elvtárs egészségét. A nyolc hónapi szakadatlan munkától elgyötörten, már hetek óta beteg és csak a legnagyobb erőfeszítéssel teljesíthette a Vörös Hadsereggel szembeni kötelességét. Betegsége a legutóbbi napokban annyira fokozódott, hogy orvosai parancsára kénytelen állandó orvosi kezelést igénybe venni és így Vörös Hadsereg főparancsnoki tisztségétől a kezelés idejére megválni.

Betegségének tartamára a Forradalmi Kormányzótanács Landler Jenő elvtársat, a III. hadtest parancsnokát bízta meg a főparancsnoki tisztség és hatáskör betöltésével. Landler Jenő elvtárs hadteste a derekában állott azoknak a küzdelmeknek, amelyeket proletárkatonáink a cseh imperializmus ellen dicsőséges győzelemmel vívtak. Ezekben a sikerekben része volt Landler Jenő elvtárs erélyének és lelkesedésének is. Erős a hitünk, hogy ezek az ő kiváló erényei a legteljesebb mértékben fognak érvényesülni a hadseregfőparancsnoki állásban, amelyet most ideiglenesen elfoglalt és hasznára lesznek a proletárság ama nagy érdekeinek, amelyek a Magyarországi Tanácsköztársaság Vörös Hadseregében összpontosulnak.”

Böhm Vilmos 1880. január 6-án született. Érettségi után műszerésznek tanult, és műszaki hivatalnokként helyezkedett el. Már ifjúmunkásként bekapcsolódott a munkásmozgalomba, majd a vasasszakszervezet titkára lett. 1913-ban beválasztották a Magyarországi Szociáldemokrata Párt vezetőségébe. Az első világháború idején főhadnagyi rendfokozatot ért el. Aktívan részt vett az őszirózsás forradalomban.

A Károlyi-kormányban hadügyi államtitkár lett, a Berinkey-kormányban hadügyminiszterré léptették elő. A proletárdiktatúra hatalomátvételét megelőzően részt vett a szociáldemokraták részéről a Kommunisták Magyarországi Pártjával való tárgyaláson, melyen döntöttek a két párt egyesüléséről Magyarországi Szocialista Párt néven. A Forradalmi Kormányzótanács megalakulásakor szocializálási, majd nem sokkal ezután hadügyi népbiztos lett.

Az április 16-ai román betörés után a tiszántúli hadsereg főparancsnokává nevezték ki, majd május 6-ától már az összes haderők főparancsnokaként vezette a Vörös Hadsereg csapategységeit az északi fronton támadó csehek ellen. Az északi hadjárat során sikert sikerre halmozott elsősorban vezérkari főnökének, Stromfeld Aurélnak köszönhetően.

A cikkben említett „nyolc hónapi szakadatlan munka” tehát igaz volt, de Böhm Vilmos döntésének hátterében elsősorban nem ez az indok állt.

Clemenceau június 7-ei jegyzékének átvétele óta a hadsereg harckészsége visszaesett és belső fegyelme fokozatosan gyengült. Bár egészen június 23-áig folytak még harcok az északi fronton, már közel sem akkora lelkesedéssel, mint az északi hadjárat kezdetén. A hadseregen belüli bizonytalanságot és kedvetlenséget az is fokozta, hogy az általuk visszafoglalt területeken június közepén a szlovákok kiáltották ki tanácsköztársaságukat magyar proletárvezetők támogatásával.

Végül Böhm Vilmos június 23-án elfogadta az antant újabb felszólítását, és a fegyverszüneti megállapodásnak megfelelően beszüntette a hadműveleteket és megkezdte az északi területekről való visszavonulás előkészítését. A hálátlan feladatot Stromfeld Aurélra bízta, akinek véleményét ki sem kérte döntésének meghozatalakor. Nem csoda, hogy a vezérkari főnök nyomban beadta lemondását, s miután végrehajtotta a csapatok visszavonását, haragban vált el a hadseregfőparancsnoktól.

Bár Kun Béla maga is az antant jegyzékben foglaltak teljesítése mellett foglalt álláspontot június közepén a Tanácsok Országos Gyűlésén, 1932-ben így írt a fegyverszünet elfogadásáról: „Helytelen volt rögtöni tárgyalások megkezdése nélkül nemcsak a hadműveleteket megszüntetni, hanem még vissza is vonni csapatainkat.

Külpolitikánk alapvető hibája ebben a kérdésben az volt, hogy Clemenceau manőverére nem feleltünk ellenmanőverrel, nem igyekeztünk időt nyerni tárgyalások útján.”

Böhm Vilmos ezután leginkább már csak arra törekedett főparancsnoki pozíciójában, hogy a párt szociáldemokrata tagjait egységbe vonva katonai diktatúra kikiáltásával félreállítsa a kommunistákat, s ezzel elnyerje az antant támogatását. A  szociáldemokraták egy része, köztük Pogány József és Landler Jenő, azonban elutasította a tervet. Böhm nem adta fel célját ezután sem, csakhogy elérését már nem hadseregfőparancsnokként képzelte el a továbbiakban, hanem diplomáciai úton bécsi követként.

Az ellenforradalmi hangú Szegedi Friss Ujság így kommentálta a Vörös Hadsereg élén történt változást:

„A Vörös Ujság írja, hogy Böhm Vilmos lemondott a hadseregfőparancsnoki állásról, helyébe a kormány Landler Jenő belügyi népbiztost nevezte ki. A főparancsnokságban történt eme változás is annak a bizonyítéka, hogy a Vörös Hadsereg kisiklott a szovjet kormány kezéből és annak vezetésében többé nem katonai szaktudás a mértékadó, hanem a politikai terror, melynek Landler egyik reprezentánsa. Ennek bizonyítéka az is, hogy az egyik hadtest parancsnokává Bokányi Dezsőt kellett kinevezni.”

A kormányzótanács július 17-én hagyta jóvá Böhm Vilmos követi kiküldetését, aki 21-én érkezett Bécsbe. Az antant-megbízottak azonban nem fogadták őt akkora lelkesedéssel, mint várta, s a velük való tárgyalások sem hozták meg számára a remélt eredményt. Böhm ugyanis két tényezővel nem számolt. Ekkorra már nem állt mögötte a Vörös Hadsereg, így puszta személye már nem volt elegendő garancia semmire sem, másrészt az antant szemében a szociáldemokraták sem tűntek már túl megbízható tárgyaló félnek „bolsevista múltjuk” miatt, s egy szociáldemokrata kormány elfogadása csupán egy lett a lehetséges megoldások közül. Az antant-megbízottak viszont Böhmnek tett ígéreteikkel elérték, hogy a szociáldemokrata vezetők már maguk törekedtek a Vörös Hadsereg bomlasztására, és a teljes kapitulációra.

A kommün napjai innentől kezdve meg voltak számlálva.