A Kínai Népköztársaság megalakulásának 70. évfordulója alkalmából ünnepi világ körüli turnén mutatja be a nagyközönség előtt a Kína északi részén élő mongol és jugur nemzetiségek legkiválóbb művészi társulata saját népi kultúráját a zenén és a táncon keresztül.
Budapesti bemutatkozásuk után most a Pozsonyi Magyar Intézet szervezésében hozzánk is ellátogattak, hogy egy színes műsorral kedveskedjenek. Dr. Csámpai Ottó etnoszociológus tartalmas üdvözlő beszédében ismertette a távolról érkező vendégek életmódjának és népi hagyományainak jelenlegi állapotát.
A 21. század egyik legnagyobb kihívása a selyemút újrafelfedezése. A múltban a selyemút nemcsak az áru- és az információcsere eszközének számított, hanem sokban befolyásolta a kultúrák átadását is a világrészek között. Manapság főleg Kína vezetői felismerték, hogy a selyemútnak nemcsak a történelmi időkben, hanem jelenünkben és jövőnkben is nagy jelentősége van.
Számunkra, magyarok számára, ennek azért is van nagy jelentősége, mivel hagyományaink, gyökereink erősen a Kelet kultúrái felé mutatnak.
Ez alkalommal vendégeink egy csipetnyit hoztak el hozzánk az ő kulturális örökségükből. Annak ellenére, hogy számunkra ezek majdhogynem ismeretlenek, a több száz, több ezer év előtti régmúltban nagyon is közeliek voltak a mi kultúránkhoz. A kínai kisebbségek közül számunkra kettő nagyon közelálló, éspedig a mongol és a jugur.
A mongolokról valószínűleg többet tudunk. Ha mást nem, akkor legalább azt, hogy Mongóliában élnek és jurtákban laknak. A Kínában élő etnikumok között lélekszámát tekintve a mongol az egyik legnagyobb. A mongolok a mai napig keresik a gyökereiket, kutatják a történelmi emlékeket, és már tudományos köreikben is eljutottak odáig, hogy őstörténetük a hunokhoz köthető, mi több a hunok utódainak tartják magukat és Atilla hun nagykirály rendkívüli tiszteletnek örvend a körükben.
A jugurok mai szállásterülete az északi Kanszu tartományban van. A Jugur Autonóm Területen élő emberek közül megközelítőleg 15 ezer a jugur. Nagyobbik részük sajátos törökös nyelvet beszél. Ma sem laknak egy helyben – nyári szállásaik a közel 4000 méter magas fennsíkokon vannak. A hideg beálltával téli szállásaikra vonulnak a völgyekbe és az alacsonyabb fekvésű területekre. A jugurok a legkeletibb törökös nép Eurázsiában. Embertanilag a turanid típusba sorolják őket, s így a Kárpát-medencei megjelenésük ma sem tűnik teljesen idegennek, hiszen ennek az embertípusnak legnyugatibb ága, éppen mi, magyarok vagyunk.
Különösen szembetűnő a jugur és a magyar népzene hasonlósága. Ezeket a párhuzamokat több zenetudós is kutatta, mint például Du-Yaxiong, aki kutatásai révén sokat tett a magyar és jugur népzene közötti párhuzamok feltárásában.
Dr. Csámpai Ottónak már 30 évvel ezelőtt sikerült találkoznia vele, aki szerint a jugur népdalokat a következőkkel lehet jellemezni: a ritmus a jugur zenében, ugyanúgy, mint a magyarban előbb rövid, majd utána hosszabb, az ütem pedig a jugur és a magyar népdaloknál egyaránt igen változatos.
A jugur nők pörge kemény és magas kalapja a pörk, hosszú ruhája a kirga és mellénye a lindzsa. Sajátos ékszerük a nyakba akasztható kembös, amit ünnepi alkalmakkor menyasszonyi koruktól kezdve hordanak. A férfiak széles karimájú kalapot, bő köntöst viselnek, amelyet selyemövvel fognak össze, az övön szép mívű tőrrel.
Viselkedési formáink is hasonlóak – a véget nem érő vendégeskedés, ajándékozgatás, énekelgetés, az emberi büszkeség, az egyenes járás, az őszinteség, esténként a házak előtt üldögélve való mesemondás – ezek mind valamilyen módon az összetartozás élményét erősítik az emberben. Meséik, legendáik gyakori motívuma a világfa, vagy kámfa jelképe, ugyan úgy, mint nálunk az égig érő fa.
A pozsonyi Pavol Országh Hviezdoslav színház megtelt az érdeklődő közönséggel Az üdvözlő beszéd után a jugur lányok halkan bevonulnak a színpadra és néhány röpke pillanatig élvezik a közönség arcáról leolvasható, meglepett örömmel párosuló döbbenetet. Igen, ők azok. Sugárzó mosolyuk és díszes viseletük bűvkörének hatása alá kerül a néző. A zene is a távol-keleti vidékekre kalauzolja az ember gondolatait, a rendkívüli tehetséggel megáldott énekesnő csodálatosan tiszta, magas hangja valamiféle ősi harmóniát sugall, ahogy szülőhazájáról énekel.
A dal a távoli otthonról szól, ahol a gyermekek a jurta melegében cseperednek fel, a lóháton ülő lovasok pedig elérik a holdat. Az emberek jó bort isznak örömteli napjaikban, a jugur haza pedig a földkerekség paradicsoma.
A hölgyek a táncban kecsesen hajlonganak, mint szellőben a tóparti nádas, egy ütemre, majd külön-külön mozdulva. Az egyik pillanatban büszkén magasodva, a másikban meghajolva szép íves deréktartással. A kezdőtáncban használt fehér selyemsálakat ünnepélyesen átadták az első sorban helyet foglaló helyi ázsiai küldöttség tagjainak.
Egy-egy táncmutatvány közben mongol zenészek ülnek félkörívben, és megszólaltatják ősi hangszereiket, a kéthúros mongol lantokat, a dobot, és a mongol nép egyik szimbólumává vált morin khuur nevű vonós hangszert. Népünk körében is ismert a doromb, mely a Kínában használt hangszerek közül a legkisebb. A mongol népzene alapvető alkotóeleme a mély, szinte torokból kiadott férfihang, mely végigkíséri a dallam lassú és felgyorsuló váltakozását. A mongol „hosszú dal”-nak nevezett ének 2005-ben felvétetett az UNESCO világörökségi listájára is.
Mily lágyan suhan a színpadon, s libbenő testével együtt száll a reflektor fényében a hétágra csillanó vörös selyemkaftán. Csak az ivócsésze és a korsó állnak fejtetőjén feszes mozdulatlanságban, miközben a hölgy körbetáncolja a színpadot, s szaporán ring a válla, hogy hátán a lelógó aranyszínű selyemzsinórok is vad táncba kezdenek. Azt hinné az ember, a korsó és a csésze oda van erősítve a hajához. Aztán láss csodát. A dal elhalkul, a tánc abbamarad, a táncos pedig kiáll a színpad mezsgyéjére. Mosolyogva, a legnagyobb természetességgel emeli le fejéről az edényeket és kitárt karral a közönség felé a magasra emelt kancsóból vizet tölt a csészébe, hogy mindenki jó láthassa.
A csúcsos kalap mind a nők, mind a férfiak népviseletének elmaradhatatlan részét képezi. A női kalap díszesebb, annak két oldalán színes füzérek csüngnek. A kaftán oldalt gombolható és kényelmesen mozognak benne. A kézzel készített színes jugur, vagy éppen mongol népi motívumokkal díszített köntös deréktájban selyemövvel van átkötve. Az orránál csúcsosodó bőrből készült mintás csizma szintén része a viseletnek. Mindez őseink honfoglalás kori viseletét idézi.
A juguri hattyúk tava. Ismerősen hangzik? A juguri hattyúlantnak nevezett hangszeren felcsendülő ősi történet a régmúlt mondavilágába kalauzol minket, ahol a távoli sztyeppén lévő tó vizén táncra perdül a fehér hattyúból átváltozó meseszép leány.
A következő dal lágy lassúsággal kezdődik, akárcsak egy békés karácsonyi dalocska, már a ritmusában is érezhető valami ismerős. Ekkor rázendítettek a „Tavaszi szél vizet áraszt” kezdetű világhírű magyar népdalra. S a vonók nyomán a húrok sírták bele a meglepett, majd kitörő örömének hangot adó közönség fülébe a tavaszi szél áradatát, előbb némi keserű mélységgel, majd versszakonként emelkedő oktávval, a végén feléledést hirdető, vígan zengő lelkesítő hanghatással. Egy csipetnyi mongol és jugur felemelő életérzésnek lehettünk megtapasztalói, melynek ritmusai az európaiak számára szokatlanok, de annál varázslatosabbak lehetnek, a helyenként fel-fellelhető párhuzammal a magyar és a sztyeppei népek zenéje között. Bizony a magyar szalaggal ékesített díszcsokor és a vastaps kiérdemelt volt a világot bejáró művészek tehetségének elismeréseként.
Végezetül ismét az üdvözlő beszéd soraihoz kanyarodnék vissza, ahol elhangzott, hogy napjainkban mindinkább jeleit látjuk annak, hogy a nyugati (poszt)modern világunk a feje tetejére állt. Lemondunk hagyományainkról, lemondunk értékeinkről, elhagyjuk Istent, akinek helyére a pénz lépett. És most a távoli Kínából ellátogatott hozzánk egy művészcsoport, hogy példát adjon arról, hogy e népek nagy kavalkádjában hogyan lehet megőrizni a hosszú évezredes ősi múlt értékeit.
