Nem kellene-e mindezért másoknak is felelniük?

A napokban egyebek mellett két sajtóhír keltette fel a figyelmemet. Az egyik az immár végtelen történetnek minősülő dél-szlovákiai maffiaper, melynek újabb fejezeteként 25 év börtönbüntetésre súlyosbították a Sátor-banda csicsói maffiózójának ítéletét.

Az ítélethirdetés után a Specializált Ügyészi Hivatal ügyésze elmondta, hogy a Sátor-banda évekig zavartalanul garázdálkodhatott. Körözést adtak ki ugyan a bandavezér ellen, mégis nyugodtan mozgott az országban, éttermekbe járt, kirándulgatott Szlovákiában és külföldön is. Szerinte ilyesmi csakis azért fordulhatott elő, mert Sátorék magas rangú rendőröket fizettek le. Drevenákon kívül, akit elítélt a bíróság, egy magas beosztású nagyszombati rendőr is egészen letartóztatásukig, 2016-ig rendszeresen kapott kenőpénzt a banda tagjaitól.

„Ezeknek a korrupt rendőröknek a közreműködésével gyilkoltak meg embereket” – hangsúlyozta az ügyész.

A Sátor-banda 1999 és 2010 között tevékenykedett Dél-Szlovákiában és Magyarországon. Erőszakos és gazdasági bűncselekményeket, gyilkosságokat követtek el, likvidálták a konkurens Pápay-klán több tagját. Egyik legbrutálisabb tettük a saját bandatagjuk, Reisz András meggyilkolása volt, Reiszt agyonlőtték, a holttestet feldarabolták. Hasonlóan brutális módon végezték ki 2010-ben Sátor Lajost is. Az ő holttestét, és a gyilkos fegyvert a mai napig nem találták meg.

Az ügyben a már említett Boris Drevenák exrendőrt is érintett, aki a vád szerint rendőrségi információkat szivárogtatott ki a Sátor-bandának, amiért 17 év börtönbüntetésre ítélték, ám a mai napig szökésben van, s még az egyszerű polgárban is önkéntelenül is felmerül a kérdés, vajon hogyan engedhették meg, hogy meglépjen az igazságszolgáltatás elől?

A másik ide kapcsolódó téma Roman Kvasnicának, a meggyilkolt Martina Kušnírová családja ügyvédjének a maffiaellenes harccal kapcsolatos nagyszombati nemzetközi konferencián elhangzott felszólalása volt, aki elmondta, hogy a két fiatal halála mutatta meg igazán, milyen állapotban van a szlovákiai társadalom. Mint mondta, itt az ideje elgondolkodni azon, miként juthattunk idáig.

„Hol volt a szlovák titkosszolgálat, hol voltak a rendőrség egységei? Mi a biztosíték arra, hogy nem lesznek újabb Kočnerek és hozzá hasonlók?“ – tette fel a kérdést Kvasnica.

Arra a kérdésre, hogy a gyilkosság végrehajtói, közvetítői és megrendelője mellett mindezért nem kellene-e vajon másoknak is felelniük, azt a választ adta, hogy egyelőre nincsenek olyan bizonyítékok, melyek alapján további személyek ellen is vádat emelhetnének.

„Természetesen nem zárható ki, hogy a gyilkosság vádlottai idővel beszélni kezdenek, amint tudatosítják a helyzetüket. Könnyen előfordulhat, hogy amint elítélik őket, más információkkal is szolgálnak azokon kívül, melyeket a Threema-, vagy a Viber-alkalmazáson keresztül folytatott kommunikációkból tudunk“ – tette hozzá Kvasnica.

Mindezek alapján vajon elgondolkozunk-e azon mi mindannyian, hová is jutott a társadalmunk, ahol a rendőrség és a bíróság soraiban olyan emberek voltak és minden bizonnyal a mai napig vannak is, akik gyilkosokat, maffiózókat segítettek? Lehet vajon innen még mélyebbre süllyedni?

S ugyan hogy él ezzel együtt a becsületes átlagpolgár, vajon felháborodik, beletörődik, vagy egyszerűen nem vesz róla tudomást, mert a saját megélhetési gondjaival van elfoglalva?

Évek, évtizedek óta tart ez az állapot, mialatt az emberek megtanultak vele élni, sőt, sokan alkalmazkodni is. Erről önkéntelenül a Stockholm-szindróma jut az eszünkbe, melynek lényege, hogy a kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek szeretetet kezdenek érezni kínzóik, túszul ejtőik iránt. Nos, a maffiaállam által túszul ejtett szlovákiai társadalom, ha szeretetet nem is érez, de belefásult, elfogadta, hogy mindez így van, nincs mit tenni. A kérdés viszont, hogy hol a határ, amikor az állampolgárnak azt kell mondania, elég volt, ez így nem mehet tovább, változtatni kell? Nos, ezt a határt mi már bőven elértük, s ha máskor nem is, de a parlamenti választások alkalmával kifejezésre kell juttatnunk, hogy változás akarunk, nem várjuk meg, míg végül „megszeretjük” ezt a helyzetet.