Egy tanácskozáson vettem részt a minap, melyen sok jó gondolat, ötlet és javaslat elhangzott. Úgy látom, mintha kezdenénk végre gondolkodni, kilépve az ideológiai korlátok medréből, eljutva a tények szintjére s a vélemények ütköztetéséhez, keresve most már valóban a megoldhatóságok lehetőségeit is.
Hallgatva az árnyaltabb előadásokat, hozzászólásokat, több dolog is eszembe jutott. Például az, hogy lassan merjük már hangsúlyosabban is kimondani a nem éppen kecsegtető valóságot: igenis fogy nemzetünk, még mindig kevés gyermek születik, tovább néptelenednek kistelepüléseink.
Nagy az elvándorlás, mennek fiataljaink az anyaországba, Szlovákia más tájaira, no meg nyugat felé is. S ezek gyermekei bizony hiányoznak oktatási-nevelési intézményeinkből: az óvodákból, az alap- és középiskolákból, aztán már az egyetemekről is.
Egyre siralmasabb régióink gazdasági lemaradása; nő a stressz, a válások, betegségek, halálozások száma. S mindeme tények kihatnak iskoláinkra is. Mondjuk gyakran, nem gazdaságos azok fenntartása: túl kevés gyerekkel túl sok és nagy iskolát kell üzemeltetni. Mondhatnánk azonban azt is: azért sok az épület és nagy az iskola, mert hiányoznak a meg nem született gyerekek, az elvándoroltak gyermekei s talán az asszimilálódott szülők utódai is. Egykor nagy volt a gigantománia is: túlméretezett, sok-sok hiányossággal teli épületeket emeltek.
A megoldást s a túlélés lehetőségeit ezek után tényleg keresni kell. Indulatok nélkül, higgadtan és körültekintően; figyelembe véve a helyi sajátosságokat és lehetőségeket is. Azt is tudnunk kell, hogy a hálózati optimalizáció mögött mindig ott az ember fia, azaz a gyermek. A gyermek, aki a tehetséget, a szociális hátteret s a lelki állapotot illetően is sokféle lehet.
Aki nem biztos, hogy a legek országába akar eljutni, inkább a család melegére, a kisközösség közelségére vágyik csupán. Mert ott és így tud kiteljesedni, a maga módján építkezni, sok-sok jót cselekedni, itt tud magyarnak is megmaradni.
Ám a változást sem lehet mindig elkerülni. Erre is fel kell készülnünk, ennek is teret kell engednünk. Főleg ha az minket szolgál, eredménye a javunkra válik. Minden körülmények közt kell valami megoldást találnunk; kicsi világunkat magunknak is teremteni, formálni kell valahogy. Aki semmilyen megoldást sem talál, semmit sem tud kitűzni közössége elé, inkább álljon félre, helyet adva a tenni akaróknak. Ám az utóbbiakra is nagy feladat, kemény munka hárul, s a közösség zsengébb tagjait sem mellőzhetik.
Aztán eszembe jutnak a hetvenes évek iskoláinkat érintő pártprogramjai is. Pártonkívüli fiatal pedagógusként figyeltem akkor a történéseket. Ugyancsak azt hangsúlyozták, hogy nem szüntetnek meg iskolákat, csak érdekünkben, a jobb eredmények elérése végett „optimalizálják” az iskolahálózatot. Így „integrálták” például a Nagykürtösi járás szinte összes magyar kisiskoláját. Hangoztatva, hogy az összevont osztályokban nem lehet jól oktatni. Így szűntek meg aztán a 40-50-es létszámú, 2-3 osztályos kisiskolák is. Integrálták őket a teljes szervezettségű központi iskolákba. De aztán ezekből is megsemmisítettek, ellehetetlenítettek néhányat.
Vagy úgy, mint az ipolyszécsénykeit, melyet tovább integráltak 140 gyermekkel, avagy a busait és a csábit, melyeket közös igazgatás alá vontak, mert ez úgymond megfelelt az optimalizációnak. Az egyik ugyan még ma is működik, 20 körüli magyar gyermek is jár oda; a másik meg, melynek szlovák igazgatója lett, gyorsan elsorvadt. Arról is beszélhetnénk, mi lett az üresen maradt épületekkel. Meg arról is, hogy aztán egy-két települést szintén közös igazgatás alá vontak, s amely településnek nem volt központi jellegű státusza, ott építkezési engedélyt sem kaptak a fiatalok. Azokat tehát nem fejlesztették: megszűnt az óvoda is, szétesett a futballcsapat, bezárt a klub, elmentek a színjátszók stb. Így aztán lassan elindultak a leépülés felé. Amikor az optimalizációról beszélünk, az utóbbiakat sem szabad elfelejtenünk. Már aki emlékezik még erre!
