Egyre inkább úgy tűnik, hogy az Összefogás a Magyar Fórummal és a Magyar Közösség Pártjával szövetséget kötve fog a parlamenti választáson megmérettetni. Az immáron hivatalossá vált választási időpontig, február 29-ig olyan programot kell kidolgoznia ez egyelőre háromtagú koalíciónak, hogy sikeres alternatívát kínáljon a felvidéki magyar választópolgárok számára.
Bonyolítja a helyzetet, hogy nemcsak a Most–Híd–Magyar Kereszténydemokrata Szövetség táborral és a szlovák pártok újonnan megalakult magyar platformjaival kell farkasszemet néznie, hanem a magyar érdekképviselet iránt részben az eddigi politikai tapasztalatok alapján kialakult közönnyel is, amely a felvidéki magyar választópolgárok java részének irányából tapasztalható.
Ha visszatekintünk a múltba, észrevesszük, hogy a felvidéki magyar érdekképviselet jelenleg nem túl rózsás helyzete nemcsak a véletlenek és a sorozatos balszerencsék sorozatából fakadó szerencsétlen okok, hanem sokkal inkább az emberi tényező által generált közéleti és főképp a nemzeti közösségek sorsát érintő esélymulasztások összességének a következménye. A felvidéki politika eddigi központi figurái sokszor paradox módon próbáltak meg egyensúlyozni az igazság és a fikció között, néhányszor az ábrándozás határáig is elmenvén. Több mint 176 évvel ezelőtt már az egyik koszorús költőnk, Vörösmarty Mihály A merengőhöz című művében az ábrándozást az élet megrontójaként aposztrofálta… Ez esetben, ha az élet megrontójaként nem is, de a felvidéki választópolgárok közönyének forrásaként igenis magyarázatul szolgál a beteljesületlen vágyálmok érzése.
Sokaknak felkeltette a kíváncsiságát a szlovák pártok magyar platformjainak megjelenése. Néhányan mindezt szimpatikusnak is vélik, annak ellenére, hogy a józan ésszel szembemegy „a felvidéki magyarként legyünk büszke szlovákok” elv. Viszont min csodálkoznak azok, akik felháborodással esnek neki a szlovák pártok magyarok felé történő efféle nyitásának? Mivel a szlovák pártok egyáltalán be merték vállalni az ilyenfajta politikai stratégiát, nyilvánvaló, hogy azért valakik csak-csak támogatják ezt a formációt, hiszen igény hiányában megbukott volna ez a törekvés. Példának okáért 1994-ben, a komáromi nagygyűlés időszakában ugyan hány többségi nemzethez tartozó politikai vezető fejében villant volna fel reményszikraként az ötlet, hogy hatalmas politikai tőkét lehet azzal kovácsolni, ha a magyaroknak saját platformokat hozunk létre saját politikai közösségünk berkein belül? A válasz: senkinek! Akkor ugyanis annyira erős volt a magyar közösség, hogy senkinek eszébe sem jutott az etnikai alapú politizálás és érdekérvényesítés alternatíváját megkérdőjelezni. Sajnos, azóta néhányan tettek arról, hogy az erős, masszív lábakon álló közösség a teljes szétziláltság állapotába sodródjon.
Egyesek azt a kérdést is felteszik, hogy miért nem lehet átmenetileg fegyverszünetet kötni az egyes politikai szubjektumoknak, és miért nem lehet ötszörös erővel nekirugaszkodni a választásoknak? Az eddigi történések azt bizonyították, hogy a legfőbb oka annak, hogy a közös tárgyalások zátonyra futottak, nem más, minthogy néhányan nem voltak hajlandók egyértelműen lándzsát törni azon állásfoglalás mellett, hogy a jelenleg is kormányzati pozícióban díszelgő, az európai kontinens és a világ néhány más államának közvéleményét is felborzoló botrányoktól nem éppen mentes párttal az összeborulásnak még csak a gondolatától is óvakodni kell. Természetesen emellett az is előfordult, hogy néhányan magas lovon ülve próbáltak meg tárgyalási igényeikkel előhozakodni azonos szintű partnereik irányába. Végül pedig a jelöltállítás körüli mizéria is meghiúsíthatta az ötök együttműködését, mivel egyesek olyan jelölteket kívántak az első helyek valamelyikére betolni, akiknek a politikai teljesítményére és a politikusi értékére egy magánárverésen sokan egy lyukas garassal sem licitálnának.
Maradt tehát a hármas fogattal bíró összefogás. A legfőbb kérdés az, hogy az ideiglenes, átmeneti „vérszerződés” nem fog-e felbomlani és az önös, hatalmi élvhajhászás dominálása helyett a valódi, közösségi érdekek preferálása kerül-e a figyelem középpontjába? Mindenesetre biztató az a tény, hogy ez a fajta formáció – legalábbis a nyilatkozatok alapján – nem riad vissza a civil szféra képviselőivel való egyeztetés gondolatától, bár a jelenlegi helyzetben más lehetőség nem is kínálkozik. A civil szférában jelen lévő szervezetek java része ugyanis önkéntes alapon szervezi a közösségi életet az egyes régiókban, nem pedig profitorientáltan. Ezért az emberek felnéznek rájuk, és ők valóban a saját erőből való boldogulás és az önzetlen tenni akarás megtestesítői. A civil szervezetek emellett egyvalamiben hasonlítanak a pártokhoz: helyi és akár regionális szinten is erős mozgósító erővel bírnak. Néhányan már jelezték is részvételi szándékukat az Összefogás irányába, és már másokban is kezd kialakulni az igény egy közös csapatmunkára. Őket tehát bűn lenne kihagyni. Az újszerű politikai és társadalmi attitűddel talán végre valahára elkezdődhet az évek alatt egyre csak mélyülő árkok betemetése.
