Ismét családias beszélgetésre (a szívet-lelket melengető szavak mellé egy kis frissen sült kalács, forró tea és tokaji nedű is járt) hívta az érdeklődőket a Csemadok Füleki Alapszervezete, a vendég ezúttal a Csemadok egykori országos elnöke, Hrubík Béla volt, aki a minap megjelent Sorsközösségben című kötetét mutatta be. A kiadvány főként a Csemadok élén töltött időszak alatt elkövetett írásait tartalmazza egy-egy saját verssel, valamint sok-sok idézettel megspékelve. Ahogy a kötet, úgy a beszélgetés is stratégiai fontosságú témákkal kezdődött, s könnyedebb hangvételben zárult.
Az idén 70 éves a Csemadok, s bizony már alig vannak túlélők az alakuló időszakból, így talán ez az utolsó lehetőség a kezdeti korszak értékeinek, tanúinak a felkutatására – hangzott el a hangulatos beszélgetésen a Magyar Közösségi Házban.
„Nem volt egyszerű ipolynyékiként, palócföldiként 2006-ban a Csemadok élére kerülni”
– emlékezett vissza Hrubík, aki ezt követően két cikluson át Ipolynyék polgármestere is volt. Szülőföldje a legveszélyeztetettebb peremvidékek közé tartozik, ahol nap, mint nap rohamosan fogy a magyarság, igaz, ott vannak a leghűségesebbek is, akik utolsó leheletükig ragaszkodnak a magyarságukhoz.
Az embernek néha vissza kell néznie, hol tart, s ennek a „széljegyzete” a most megjelent kötet, amelyben térben és időben is utazhatunk magyarlakta területeken,
miközben Hrubík Béla megkeresi a közvetlen szülőföld és a tágabb értelemben vett Magyarhon értékeit is. „1920 óta mi vagyunk a harmadik generáció, a mi nagyszüleink még személyesen is megélték Trianont” – mondta az ötvenes éveinek derekán járó Hrubík Béla, aki szerint józan számítások alapján már nem is kellene magyarnak lennünk. Az utolsó években rohamosan felgyorsult az asszimiláció, talán, mert túl jó a sorunk. Mint megjegyezte, nekünk tényleg Mohács kell, hogy össze tudjuk szedni magunkat.
Az elmúlt években bejárta a Kárpát-medencét, járt a Muravidéken, ahol már többnyire akcentussal beszélik a magyar nyelvet. Ám járt a nagyon szegény Kárpátalján, ahol egy fekete kendős nénike két birsalmát árult a beregszászi piacon.
A mi igazi tragédiánk az, hogy egyre kevesebbet állunk szóba egymással, gyűlöljük egymást, de legjobb esetben is elbeszélünk egymás mellett.
Ez a helyzet már hosszú évek óta tart, s lám, a közelgő választások előtt sem változott semmi.
Szvorák Zsuzsa kérdésére, hogyan is kezdődött a közéleti érdeklődés, a felelősségvállalás közösségünk sorsa iránt, elsősorban tanárait említette. Így Z. Urbán Aladárt és Vas Ottót, innen az irodalom és a költészet iránti elfogultsága is. De idézzük őt magát: „Önmagad elől nem menekülhetsz. Valami végtelen nyugalommal áraszt el ez az érzés, amikor erre rájössz. Nincs mindenkinek késztetése arra, hogy valamit hagyjon maga után. Ez is sorsszerű! Ha Isten a válladra teszi a keresztet, vinned kell életed végéig. Nincs menekvés. És nincs választás sem. Mert az élet téged választ ki valamire. Csak út van. A végtelenbe.”
A kötet tartalmazza a Csemadok országos elnökeként elmondott közgyűlési és ünnepi beszédeket, ahogy számos köszöntőt
(Csáky Pál, Bodzsár Gyula, Urbán Aladár, Balogh Gábor, M. Nagy László, Szabó Rezső) és nekrológot (Dobos László, Dombi Ferenc, Bajnok István) is. Ahogy olvashatunk az utolsó nógrádi vízimalomról, a Krúdy család szerepéről az 1848/49-es forradalomban, egy rég elfeledett költőről, műfordítóról, Gáspár Imréről, s nagyon sok, ma is megszívlelendő gondolatot mentális állapotunkról. „A bolsevizmus után már csak egy rosszabb van, a lelkeket elpusztító globalizmus” – vallja Hrubík Béla, aki szerint a Csemadok hihetetlen mennyiségű munkát vállalt fel az elmúlt hetven esztendő alatt, s a „csemadokos” az az emberfajta, aki állva hal meg.
A sorsközösségi témák és a költészet mellett nem hiányzik Hrubík Béla életéből a humor sem, utal erre a kötetben is megtalálható, Szepsiben megrendezett dísztökkiállításon elmondott tréfás szövege, ahogy a füleki est végére tartogatott búcsúvicce is.
