A második világháború lezárását követően, a sztálini útmutatások alapján, mind a magyarországi, mind a csehszlovák kommunisták az egypárti uralom kiépítését tűzték ki célul. A politikai ellenfelek kijátszása, ellehetetlenítése és üldözése lehetővé tette számukra, hogy néhány év leforgása alatt felszámolják a demokráciát jelentő többpártrendszert, és létrehozzák saját pártállamukat.
A vezér által birtokolt teljhatalmat a szabad sajtó megszüntetése és a polgári szabadságjogok leépítése révén érték el, miközben az állami erőszakszervezetek rettegésben tartották a lakosságot. Ugyanakkor a diktatúrákra jellemző módon megjelent a rendszert kiszolgálók „fegyverben tartása”, az állandó harcra való ösztönzése, mégpedig az új ellenségképek gyártása által. Az osztályharc célpontjait a burzsoá, a klerikális reakciós és a kulák kifejezésekkel illették.
A totális államban ez a harc vérre menő üldözést hozott.
A kommunista gazdaságpolitika
A pártállam két fő célkitűzése az iparosítás és a szövetkezetesítés volt. A mezőgazdaság átalakítása során a paraszti gazdaságokat erőszakosan felszámolták, és létrehozták az egységes termelőszövetkezeteket (JRD) vagy az állami gazdaságokat. Az átszervezést a Felvidék déli részén megkönnyítette a hontalanság éveinek (1945-1948) jogfosztása, amely során a gazdatársadalom jelentős károkat szenvedett. Addigra már sokan megtapasztalták az üldözöttek sanyarú sorsát, így a helytállást is jóval kevesebben választották.
Kényszerkollektivizálás
A szövetkezetek alapítói jobbára a nincstelen, föld nélküli napszámosok és a magyarok közé érkezett belső telepesek voltak. A szövetkezetesítést azonban Dél-Szlovákiában is csak erőszakkal tudták sikerre vinni. A gazdálkodók ellehetetlenítésének egyik eszköze a kötelező beszolgáltatási rendszer volt. A kontingensek folyamatos emelése, a magángazdaságok adóterheinek növelése térdre kényszerítette a gazdákat. Ezzel párhuzamosan a hatalom agitátorai a szövetkezetekbe való „önkéntes” belépés előnyeit hirdették a megfélemlített parasztok körében. Az általuk felvázolt kommunista jövőkép ellenségei a kulákok lettek.
A kulákok
Az orosz eredetű, eredetileg nagygazda, zsugori jelentésű szó a szovjet diktatúra idején a dolgozó parasztság megbélyegzésére szolgált. Magyarországon a Rákosi-korszak kommunista pártsajtója a dolgozó nép ellenségeként vitte be a köztudatba. Olyan gazdákra használták tehát, akik nem a termelőszövetkezetben látták a jövőjüket. Olyan szorgalmas emberek gúnyneve lett, akik továbbra is a munkájuk gyümölcséből kívántak megélni, a kisbirtokukat a megtermelt haszonból akarták fejleszteni, és lehetőségeikhez mérten munkaerőt szándékoztak alkalmazni. A kommunista rendszerben mindez bűnnek számított, így lett a dolgos parasztgazdából kulák, zsíros nagygazda és kupecparaszt, vagyis a gyűlölet célpontjává tett ellenség.
Az alábbi példán keresztül látni fogjuk, hogy már azért is internáltak családokat cseh és morva területekre, mert tulajdonukhoz ragaszkodva elutasították a földműves-szövetkezetbe való belépést, esetleg nem bírták beszolgáltatni a megszabott mennyiséget, vagy rajta szerepeltek valamelyik kuláklistán.
A csallóközi gazda mintaképe
Mészáros Károly 1885-ben az Osztrák-Magyar Monarchia területén, a Pozsony vármegyei Bakán, saját földbirtokon gazdálkodó magyar család harmadik fiaként látta meg a napvilágot. Felmenői szorgos csallóközi emberek lévén szép eredményeket értek el a családi gazdaságukban, amelyet egy 19. század közepén íródott házassági szerződés is rögzített. A napi teendőik mellett a közösség szolgálatáról sem feledkeztek meg. Községi hadnagy is volt köztük, akinek neve nem csupán a nemesi közbirtokossági ügyek révén maradt fenn, hanem a plébániai irattár dokumentumain is megtalálható. Római katolikusokként az egyház támogatása, a közösség szolgálata, a magyar ősök hagyatékának gyarapítása által a szorgalmas gazda mintaképének számítottak a boldog békeidőkben.
A falu mecénása és gondos édesapa
Történetünk hőse is tovább vitte a családi hagyományt, hiszen a község mecénásaként ő építette az első postaépületet, amelyet szolgálati lakással egészített ki, mivel a faluban nem volt posta. A szegényebb sorsú falusiaknak keresetet biztosított, nem csupán az idénymunkák alkalmával, hanem a téli hónapokban is. Természetesen nagy gondot fordított gyermekei taníttatására: a bakai iskola után az idősebbek a komáromi Sz. Benedek-rendi Katholikus Főgimnázium tanulói lettek. Elsőként a legidősebb fiú, aki a szeminárium elvégzése után, a szülők nagy örömére az egyház szolgálatába állt.
A családfő az első világháború veszteségei és a cseh megszállás ellenére, a trianoni békediktátum által rájuk erőltetett új állam keretein belül is megtalálta a helyét: ősei nyelvéhez ragaszkodva a helyi magyarság egyik támasza maradt.
Magyar emberként az embertelenségben
„Ember az embertelenségben,
Magyar az űzött magyarságban…” (Ady)
1944-től már nemcsak a világ, hanem a szülőfalu is megváltozott: az embertelenség időszaka a Csallóközbe is beköszöntött. A nyilasok puskatussal terelték a zsidó honfitársakat és a baloldali gondolkodásúakat a halálba; megszálló német, majd szovjet katonák masíroztak a házuk előtt, a falu főutcáján; komisszár utasította ki a Duna túloldalára a szeretett tanító házaspárt; deportálásra ítélt gyermekeket, szülőket és öregeket vagoníroztak be az ismeretlenbe; a jövő új urai pedig kitelepítési listákat készítettek az őslakosok megtizedelésére. Mindezek ellenére ő határozott nemet mert mondani a demokratikusnak mondott Csehszlovákia zsarolására, a reszlovakizációra. Kitartott anyanyelve és nemzete mellett.
„NEM” a tulajdont bitorló szövetkezetre
„Hajnal van-e, vagy pokol éjfél?”
Bár 1949 után egyre inkább érezhető volt a hatalom szorítása, ő kemény munkával vitte tovább a családi gazdaságot. Egy helybéli haszonleső feljelentése nyomán azonban a rekvirálók egymásnak adták háza kapujának kilincsét. Amikor már nem volt mit rabolni, akkor a jószág elől vitték el a takarmányt. Ennek következtében a kiszabott beadási kvótát már nem tudta teljesíteni. A helyzetét tovább rontotta, hogy csallóközi gazdaként határozott „NEM” volt a válasza a szövetkezetbe való belépésre. A hatalom szemében pedig az is bűnnek számított, hogy magyarként a legidősebb fiát papnak taníttatta. Mindezek okán 1951 szeptemberében letartóztatták, majd vizsgálati fogságba helyezve a gazdaság elleni szabotázzsal vádolták meg. Az ítélet rendkívül súlyos volt: 1 év börtönt kapott, megfosztották polgári jogaitól, földjeinek 2/3-ad részét elkobozták, valamint pénzbüntetés megfizetésére kötelezték. Feleségét és gyermekeit kiűzték a családi házukból, ahol az állami gépállomás irodáját rendezték be. Legkisebb fiát munkaszolgálatra hurcolták. Mivel ilyen körülmények közepette az otthon maradottak nem tudták teljesíteni a beszolgáltatást, ezért a családfő illavai börtönbüntetését újabb három hónappal toldották meg.
A Mészáros család tragikus sorsát ezután elrettentő példaként használták a többi magyar parasztgazda megtöréséhez.
„Ha átléped a küszöböt, akkor keresztüllőlek!”
„Szivemet a puskatus zúzta,
Szememet ezer rémség nyúzta…”
1953 tavaszán szabadult a fogságból, ám a börtönviszonyok miatt egészsége megroppant, súlyos tüdőbajt kapott. Megpróbáltatásai nem értek véget, a kommunista hatalom újabb csapást mért rá. A Járási Nemzeti Bizottság 1953. július 27-én, Dunaszerdahelyen kelt végzése alapján örök időkre megtiltották a tartózkodását a Dunaszerdahelyi járásban, vagyis kitiltották a szülőföldjéről, és családjával együtt a csehországi Šléglovba deportálták.
Kitoloncolásuk hajnalán, a községet fojtogató félelem ellenére, a falubeliek könnyezve búcsúztatták a közösség megbecsült tagját. A teherautó körül milicisták őrködtek, míg a helyi karhatalmisták géppisztollyal a kézben alázták a földönfutóvá tett magyar gazdát. Súlyos betegsége ellenére a huzatos raktérbe kényszerítették a hatvannyolc éves embert. Amikor a férjnél lévő várandós lánya szeretett volna elbúcsúzni szüleitől és bátyjától, a besúgóvá vált egykori osztálytársa, az egyik helyi karhatalmista így fenyegette: „Ha átléped a küszöböt, akkor keresztüllőlek!” A dulakodásra és az asszonysírásra odalépő idegen milicista engedte meg neki, hogy utoljára átölelhesse szeretett szüleit.
A hátrahagyott ingó vagyontárgyait a martalócokká vedlett helyi fegyveresek hordták szét.
Idegen földön, idegen földben
„Óh, minden gyászok, be értelek,
Óh, minden Jövő, be féltelek…”
Az üldözés idején munkaszolgálatra elvitt fiuk 1954. március 24-én, a tiltás ellenére visszatért megnézni a családi házat. Az ott látott pusztulásról így írt a szüleinek: „Nem árt, ha az ember mindenféle mesterséget megpróbál, mert a mi házunk – mire újra visszaköltözünk – sokféle mesterembert fog igényelni. Most ugyanis úgy néz ki, mintha a front után lenne: az udvarunk bekerítetlen, mivel a kerítést tüzelőanyagnak használják. Nem is jó ránézni…”
A kiűzött csehországi németek helyére telepített csallóközi és mátyusföldi magyarok, akik a kommunista rémuralom szemében gyermekeikkel együtt kulák népellenségnek számítottak, a messzi idegenben emberként segítették egymást. A család legidősebb lelkész fia a püspöki hivatalnál elérte, hogy a nagybeteg édesapja és üldözött családja hozzá, a lekéri plébániára költözzön.
Él nemzet e hazán
„S megint élek, kiáltok másért:
Ember az embertelenségben.”
A bakai Mészáros Károly, a magyarságához és ősei hitéhez mindvégig hű csallóközi gazda, Baka község egykori mecénása, akinek mindvégig volt bátorsága nemet mondani a zsarnokságnak, 1957-ben hunyt el a Nyitrai kerület Lévai járásában fekvő Lekéren. A hozzá hasonló, bátran helytálló magyaroknak köszönhető, hogy a trianoni békediktátum után száz évvel még mindig él nemzetrészünk e hazán. Vitéz költőnk után szabadon: emberségből példát, magyarságból formát mindeneknek ők adtak, vagyis nekünk, a XXI. századi magyaroknak. Tisztelet emléküknek!
Felhasznált irodalom:
Darnai Zsolt – Dr. Karaffa János szerk.: A magyarság kálváriája Bakán. Kényszertelepítések és deportálások 1945 után, Baka község önkormányzata, Baka, 2005.
Ady Endre: Ember az embertelenségben (részletek)
