A mai városi ranggal bíró dél-honti település, Szob, a hajdani vármegye és az ország gazdasági helyzetén sokat lendített az egykor Németalföldről ide települt Luczenbacher család. Az idegenből érkezett, majd magyarrá lett família tagjai kezdetben halászattal foglalkoztak, később pedig beindították a bor- és fakereskedést. De még sok egyébre is vállalkoztak, nemcsak saját gazdagodásuk, hanem mások boldogulása érdekében is. Növekvő birtokuk és vagyonuk ugyanis lehetővé tette, hogy egyre több embernek adjanak munkalehetőséget, megélhetést.
Mindez kedvezően befolyásolta nemcsak Szob, hanem az egész vidék felemelkedését. Sőt, az ország gazdasági sikereihez is hozzájárultak, elsősorban a gőzhajózás és a vasúthálózat színvonalas kiépítésével. Ilyen elszánt és tehetséges emberekre lenne szüksége ma is a Felvidék déli régióinak, hogy lakói ne az ínség völgyében ténferegjenek, s ne a nagyvilágba meneküljenek innen magyarok és szlovákok tíz- és százezrei. De lássuk most a család azon tagját, aki talán a legismertebbé vált a dinasztiából!
Luczenbacher Pál nem írt könyveket, nem alkotott műveket, mégis kiérdemelt helye van jeles szülötteink között. Országos hírű ember volt a múlt században, széles körben szeretettel beszéltek róla. Vállalkozóként és gazdálkodóként vált ismertté. Amint a Borovszky-monográfiában olvashatjuk: „A közgazdaság terén szerzett érdemei, valamint közcélokra juttatott alapítványai révén számos alkalommal nyert királyi elismerést.” (Borovszky: 1906. 258-59. p.)
Halála után a Honti Naptárban így emlékeztek rá: „Luczenbacher Pál halála nemcsak megyénkben, de az egész országban mély részvétet keltett. Hisz az ő áldott neve — jótékonyságainak kifogyhatatlansága révén — ismeretes volt szerte a hazában. Azok közé a ritka jószívű emberek közé tartozott, akik vagyonukat szívesen megosztották a szegények, az árvák, a betegek ezreivel. Alig múlt el nap, hogy Luczenbacher jótékonyságot ne gyakorolt volna.” (Honfi Naptár: 1901.29.p.)
Idősebb Luczenbacher Pál 1818-ban Szobon született. János bátyjával apja üzletét vette át, aki mint hajótulajdonos és fakereskedő tekintélyes vagyont szerzett. Luczenbacher Pál egyik érdeme, hogy 1860-ban gőzhajózási vállalatot létesített. Ezzel megszűnt a Dunát monopolizáló Osztrák Dunagőzhajózási Társaság hatalma Magyarországon, s kedvezően fellendült a személy- és áruforgalom a Dunán. Ugyancsak ő kezdeményezte a fából épült uszályok és gabonahajók gőzhajóval való vontatását, s ez „különösen a gabonakivitel forgalmát fokozta”. (Borovszky: 1906. 258. p.)
Azon túl, hogy Luczenbacher a legkiválóbb hajó- és fakereskedők közé tartozott, egyéb gazdasági érdemei is ismertek. Ő volt az elsők egyike, aki „Magyarországon nagyobb mérvű vasútépítési vállalkozásokkal foglalkozott”. (Borovszky: 190 258. p.) Nevéhez fűződik a győr–szőnyi, szolnok–nagyváradi, a szolnok–debreceni, a buda–kanizsai vasútvonal, a budai vasúti alagút és a Déli pályaudvar építése.
Szobon fűrészmalma, téglagyára, kőbányája, fatelepe, hajózási vállalata volt Luczenbachernak és a település is sokat köszönhet neki. „Különös gondjává tette Szobnak, a szülőföldjének felvirágoztatását. Ő létesítette a Lujza-intézetet, építtette a kálváriát stb.”
Százhúsz éve, 1900. március 11-én halt meg Bécs mellett, de később a Szobon elkészült családi sírboltba temették. Befejezésül hadd idézzük a Honti Naptár nekrológjának záró sorait:„Emberbaráti erényeivel kiérdemelte, hogy sírjára tegyük a kegyeletes megemlékezésünk nefelejcskoszorúit.”
