Örömteli hír, hogy egyre több jognak örvendhetnek az állataink, betiltották a cirkuszokban való szerepeltetésüket, s nincs olyan nap, hogy ne olvasnánk elrettentő példákat állatkínzásról, amelyektől egyből kinyílik a bicska a zsebünkben. Mivel magam is állatbarát vagyok, talán ezen sorokat olvasva nem kiáltanak ki rögtön címzetes állatkínzónak, de személyes tapasztalat mondatja velem, hogy meg kell hallgatni a másik felet is.
Egy férfi durván megvert, majd a betonon vonszolt végig egy fehér kutyát; Kilenc kutya tetemét találta meg egy dolgozó a jászberényi gyepmesteri telep egyik konténerében; Szögekkel teli húsdarabokat dobált szét Dunaszerdahelyen – néhány szalagcím az elmúlt hetek szenzációhajhász cikkeiből. Mindig elborzadok ezeket olvasván, a tudósítások ugyanis többnyire egyoldalúak, s ilyenkor eszembe jut, hogy a szomszédomban, a falu főterén hány megunt kutyát és macskát dobtak már ki honfitársaink. Nemrég egy szerencsétlen eb szaladgált hetekig a faluban, pár hete jómagam is befogadtam egy cicát, amely szintén házi kedvenc lehetett valahol, hiszen szobatiszta, s a nap nagy részét az ölemben pihenve tölti. Biztos szerették valahol, addig, ameddig. Egyes közösségi oldalakon naphosszat olvashatunk hasonló példákról. Ő lett a tizenharmadik macskám, de mivel nem vagyok babonás, vallom, hogy ahol tizenkettő elfér, ott a tizenharmadiknak is van helye a nap alatt.
De térjünk vissza a legutóbbi hírhez, amelyből megtudjuk, el is kapták a szöges húst szétdobáló egyént, aki védekezésül elmondta, elege lett abból, hogy egyre több az utcában a kutyapiszok, amelyet a kutyákat sétáltató gazdik nemes egyszerűséggel elfelejtenek betakarítani a kutyuskájuk után. Eszembe jutott, pár éve egy már tartósan Budapesten élő japán nőt kérdeztek arról, mi is jut eszébe először a magyarokról. Rengeteget káromkodnak, s itt Budapesten tele vannak az utcák kutyaürülékkel – mondta ő, s évekig Budapesten lakva nem nagyon tudnám ezt még ma sem megcáfolni, alig két hónapja léptem kutyapiszokba az Erzsébetvárosban. Így utólag már nem emlékszem, szerencsés voltam-e aznap, de hogy rettenetesen dühös, az biztos.
De nemcsak a kutyaürülék bosszantja az embert, főleg mifelénk más kutyabajjal kell szembenézni. Egyre több a kóbor eb, s nem csupán azért, hogy egyes megunt házi jószágot kidobnak hűtlen gazdái. Mifelénk ugyanis egyre több ebnek van is gazdája, meg nincs is. Bár gazdáik a legszegényebb rétegekhez tartoznak, legtöbbször kerítés sem övezi a portájukat, kutyából több is jut egy főre. Ezek legtöbbször szabadon kószálnak a településen táplálék után kutatva, s nincs tőlük biztonságban senki. Nemrég a szomszéd faluban jártam, a temetőbe szerettem volna szeretteim sírjához eljutni, de miután a vonatról leszállva 5-6 vicsorgó eb vett körül, inkább visszafordultam. Még szerencse, hogy tíz percen belül jött a vonat, s megmenekültem. A kutyák túlnyomó többségének hivatalosan nincs gazdája, alig pár van bejelentve, vagyis ennyi után fizetnek ebadót a gazdáik. A minap fényes nappal a kerítés alatt áthatolva az egyik szomszéd eb a portámon végzett vérengzést, a baromfiudvarom legszebb tyúkját marcangolta szét. Mivel épp otthon voltam, a tyúkot nem vihette el, mint egy másikat egy hónappal ezelőtt, de a tyúk életét már nem sikerült megmenteni. Az ősszel vettem pár tyúkot, hogy friss tojás kerüljön az asztalomra, de már ott tartunk, hogy akkor sem merem a baromfit kiengedni, amikor odahaza vagyok, hiszen elég egy perc, s a tyúknak, ahogy a gazdájának, esélye sincs. Egy hónap alatt két tyúk a veszteségem, s amikor panaszra megyek, a szomszéd csak széttárja a karját: nem ő a hibás, hogy az eb ismét elszakította a láncát. Már bezárta az ólba – teszi hozzá. Egy olyan ólba, amelyből talán egy sánta eb is könnyen kiásná magát, nem egy megtermett farkaskutya, amelyből még további kettő is van a portán. Igaz, adót egyikért sem fizetnek.
Egyre intenzívebben gondolkodom azon, hogy szög vagy méreg legyen-e a végső megoldás. Pedig tudom, nem az eb a hibás.
