A húsvét napjainkban a keresztények legfontosabb ünnepe – a Biblia szerint Jézus, a pénteki keresztre feszítését követő harmadik napon, vasárnap feltámadt, kereszthalálával megváltva minden ember bűnét, feltámadásával pedig győzelmet aratva a halál felett – mely azonban szorosan kapcsolódik a tavasz kezdetéhez és a termékenységgel összefonódó népszokásokhoz. E hagyományok jelentős része nem épült be a keresztény vallás ünnepi rítusaiba, hanem azzal párhuzamosan, mint a falusi közösségek ünnepi szokásai maradt fenn.
A keresztény valláshoz, a bibliai történésekhez kapcsolódik viszont a nagyszombatról vasárnapra virradó éjszakán szokásban volt Jézus-keresés, Isten-keresés, Szentsír-keresés. Ennek előzményeként nagyszombat éjszakáján végigjárták a falubeli és a határban lévő kereszteket. A legtávolabbi keresztnél valaki elrejtette Krisztus szobrát, majd ezt vitték vissza diadalmenetben a templomba.
Húsvétvasárnapra virradóra volt szokásban a határjárás is, melynél viszont már keverednek a vallási és a mágikus elemek. A férfiak húsvét időszakában évente körüljárták a falu határát. E szokás ugyan egyházi külsőségekkel bírt, de célja a tavaszi vetések mágikus védelme volt, valamint az, hogy a közösség fiatalabb tagjait megismertessék a határjelekkel.
A szokásgyűjtemény a húsvéti határjárás két változatát írja le, a zalaegerszegit és a székelyföldit. A zalaegerszegihez az a hagyomány fűződött, hogy a nagykanizsai török basa csapata megfutamításának emlékére tartották. A határjárást puskalövések, dobpergés, sípszó, azaz gonoszűző zajcsapás kísérte. A határjárók a tavasz zsenge hajtásaival tértek vissza. A székelyföldi határjárók pedig kitakarították az útjukba eső mezei forrásokat.
A hajnalig tartó határjárás közben a csapások, többek között a jégeső, sáskajárás, az árvizek, a tűzvész elkerülését, valamint bő termést kértek.
Maros-Torda megyében azok, akik részt vettek a határjárásban, ismét összegyűltek az úgynevezett húsvéti didergésre. Ez megszégyenítő célzatú szokás volt. Megesett lánynak bölcsőt, tolvajnak börtönt, részeges kántornak pálinkát ajánlottak, miközben a házaktól tojást gyűjtöttek.
E naphoz kapcsolódhatott a zöldágjárás, a tavaszt, a természet megújulását jelképező énekes játék is. Elsősorban a lányok, esetleg a legények is egymás kezét fogva sorba álltak, majd a sor mindkét végén kaput tartottak zöld ággal a kezükben. A sor egyik vége átbújt a sor másik végén lévő kapu alatt, így mentek végig a falun. Veszprém megyében szalagokkal feldíszített koronavirággal a lányok a templom elől indultak. A zöld ág húsvétkor a májusfához hasonló szerepet töltött be a székelyföldi falvakban. Amelyik leánynak húsvét reggelén nem volt virága, vagy azt jelentette, hogy rossz magaviseletű, vagy hogy nincs szeretője.
Húsvétvasárnap is fontos szerepe volt a víznek. Bukovinában úgy tartották, aki hamarabb merít vizet, szerencsés lesz. Moldvában a napfelkelte előtt keresztútra vizet öntöttek jégeső és veszedelem ellen.
Piros tojást tettek a mosdóvízbe, és arról mosakodtak, hogy az egész család egészséges legyen. A moldvai magyaroknál ezt a piros tojást mindenkinek a másik homlokához kellett ütni, hogy ne fájjon a feje.
Akárcsak más nagy ünnepen, ilyenkor nem főztek, a trágyát nem hordták ki az istállóból, nem söpörtek, varrni sem volt szabad, nem hajtott ki a csorda és nem fogtak be állatot sem. A seprési tilalmat a Tápió mentén azzal indokolták, hogy így elsepernék a háztól a locsolókat.
Húsvétvasárnap és -hétfőn a böjti tilalom után ismét lehetett táncolni. A húsvéti szertartásokhoz tartozott már a 10. század óta az ételszentelés. A húsvéti sonkát, kalácsot, kolbászt, tojást, sót, sőt még a bort is szentelni vitték a templomba, kosárban, kendővel letakarva. Több helyen külön harangszó figyelmeztetett az ételszentelésre. A Karancs alján a húsvétkor megszentelt sót eltették, s ha vendég állt a házhoz, azt tették elé.
A karácsonyi almához hasonlóan a palócoknál szokás volt, hogy szentelt tojást fogyasztottak, vagy ahány családtag volt, annyi részre vágták, hogy amennyiben eltévednének, jusson eszükbe, kivel ették a húsvéti tojást.
Sokfelé az volt a szokás, hogy a szentelésről futottak hazafelé, különféle magyarázattal, például Vásárosdombón úgy tartották, az a család lesz első az aratásban, amelyik elsőnek érkezik haza, Lucskán az a lány, aki elsőnek ér haza, a munkában is első lesz.
A szentelt ételek maradékát tűzbe vetették. Többnyire azonban – akárcsak a karácsonyi morzsát – sokféle módon felhasználták. A bukovinai magyarok a hamujával szapultak. Az elégetett morzsáról Vas megyében azt tartották, hogy akik a túlvilágon vannak, hogy azoknak is jusson belőle. Volt, ahol a szentelt sonka csontját a gyümölcsfára akasztották, hogy sokat teremjen. A zempléni falvakban a szentelt kalács morzsáját a tyúkoknak adták, hogy bőven tojjanak. A szentelt sonka csontját pedig nagy viharban a tűzre vetették, hogy a villám ne csapjon a házba. A hajdúdorogi görögkatolikusok a szentelt ételek maradékát elégették, vagy elásták a ház tövébe, hogy megvédje a házat a bajtól, villámcsapástól.
Érsekvadkerten húsvétvasárnap este a legények végigjárták a lányos házakat, az ablakok előtt énekeltek és tojást kértek ajándékba. A lányok kiadták a már megfestett tojásokat, s amikor elegendő gyűlt össze, a legények szalonnával megsütötték.
