Amint azt már korábbi írásomban is említettem, P. Szabó Ferenc, jezsuita atya: Egyházunk szemben a kihívásokkal – címmel előadássorozatot indított a Vatikáni Rádióban. Az 5. részben egy izgalmas témával: az egyház és a papi identitás válságával foglalkozott. Többek között azt hangsúlyozza, hogy a papság mai identitásválságát mindenekelőtt az egyház életének mélyreható reformjai, a világgal való új kapcsolatai idézték elő. Végeredményben tehát a papság mai válsága az egyház válságából ered. „Ha a papság jelenlegi megpróbáltatása identitásválság, akkor ez valójában az egész egyház identitásválságát jelzi.”
Meglátása szerint bizonyára ez is közrejátszott abban, hogy egy évtizeddel ezelőtt XVI. Benedek pápa meghirdette a papság évét, amelynek során világszerte sokan eszmélődtek, konferenciákat tartottak, tanulmányokat közöltek a papság válságáról, annak mély gyökereiről: a hit és a hűség válságáról.
Mostanában, amikor olyan sok vita folyik a papi identitásról, a papok szexuális visszaéléseiről, a papi cölibátus kötelező voltáról, bizonyára jó lesz tisztázni a szolgálati papság mivoltát, hiszen, amint mondtuk: az egyház válsága a papság válságában nyilatkozik meg.
Az idősebbek bizonyára emlékeznek rá, hogy az 1960-as évek végén a „nyugati világban” kirobbant az ún. tekintélyi és kulturális válság, ami a II. Vatikáni Zsinat utáni egyházban is éreztette hatását. Gondolhatunk az 1968-as párizsi és európai diáklázadások társadalmi követeléseire, a katolikus egyházban a Humanae vitae enciklika megjelenése utáni vitákra, de megemlíthető a kontesztáló teológusok Kölni Nyilatkozata is.
Az egyházi válság különösképpen a papság körében tükröződött. A papok identitásválságának lakmuszpapírja kétségtelenül a kilépések és a hivatások számában mutatkozik meg. Csak egy példa:
A papi szolgálat alóli fölmentések kérése 1964-ben 640 volt, négy évvel később pedig már 2263! Utána rohamosan növekedett világszerte a papi és szerzetesi felmentések száma.
1966 és 1968 között Európa több országában a papi és szerzetesi hivatások csökkenése kb. 40% volt. Jan Kerkhofs SJ belga szociológus szerint a XX. század végére a paphiány általánossá vált Európában. Ezt számos statisztikával igazolta. Ismét egy példa: az egyházmegyés papok száma 1986-ban 159.682 volt, 1995-ben pedig már csak 65.776. Tehát a papság egyre öregszik, rohamosan csökken a papi és a szerzetesi hivatások száma.
A Nemzetközi Teológiai Bizottság szakemberei azt is megállapították, hogy a felszentelt papság krízise lényegében a tágabb értelemben vett „kultúra” válságával függ össze, de ez kihat a hit tartalmára és egyháztani problémákra is.
A papi válsággal foglalkozó irodalom a hetvenes években megkísérelte osztályozni a szolgálatukat elhagyó papok (és szerzetesek) jellegzetes típusait. Egészen vázlatosan a következő csoportokat különböztették meg:
1) Azok, akiknek sohasem volt igazi hivatásuk, vagy nem voltak alkalmasak a papságra, tehát fölszentelésük téves volt. Ilyen esetek régen is előfordultak, de a hetvenes évek első felében (VI. Pál idején) könnyebben kaptak felmentést; II. János Pál a gyakorlatot megszigorította.
2) Azok a papok, akik nem képesek elviselni az egyház belső feszültségeit. Úgy érzik, hogy két tűz közé szorultak: egyfelől idejétmúltnak találják a jelenlegi egyházi struktúrákat, másfelől szeretnék magukat elkötelezni, hogy elősegítsék a világ fejlődését, hogy osztozzanak az emberek sorsában, szenvedéseiben, alkotómunkájában, vagy esetleg családot alapító emberekként találják meg helyüket a társadalomban.
3) A harmadik csoportot a bátorságukat vesztett papok alkotják: idegenül érzik magukat a modern világban. Csüggedésük, pesszimizmusuk okai: gyötrelmesen keresik azokat a szavakat, eszközöket, amelyekkel, mint papok kapcsolatot teremthetnek a szekularizálódó, elkereszténytelenedő, ateista világgal; további okok: eddigi munkájuk eredménytelensége; a magány kemény próbatétele; anyagi nehézségek, létbizonytalanság.
4) Akik nem tudtak ellenállni az eddigi életszemléletüket felforgató elméleti és gyakorlati nehézségeknek. Egyesek elveszítették hitüket; és itt mindjárt jelezzük, hogy a papi identitás mai válságának egyik gyökere valóban a hit válsága. De vannak e 4. csoportban olyanok is, akiknek Istenbe és Krisztusba vetett hite ugyan nem szenvedett csorbát, de nem tudnak hinni a mai egyházban, egy bizonyos egyháznak. E csoport tagjai – saját vallomásuk szerint – az őszinteség útját választják. Mivel nem tudják elfogadni a mai intézményes egyházat, tehát összeegyeztetni saját egyházképüket és papi hivatalukat, inkább elhagyják a papi szolgálatot.
Természetesen ez a tipizálás csak hozzávetőleges. Minden személy „északfok, titok, idegenség” – mondhatnánk Adyval. Minden pap esete egészen sajátos.
Tegyük hozzá: a kötelező papi cölibátus is valamiképpen mind a négy csoport döntésébe belejátszik.
Továbbá a kilépés ugyan minden korosztályban tapasztalható, de a legtöbb a 35-45 éves fiatal papok körében történt. „Nyugaton” (Európában és Észak-Amerikában) a kilépések egyik fő oka sokaknál a hierarchiával, a püspökkel és a római kúriával való összeütközés. Az sem ritka, hogy politizáló világiak vagy megnősült papok tanúsítanak lázadó, kritikus magatartást, és igyekeznek nyomást gyakorolni a papság többségére.
A Nemzetközi Teológiai Bizottság említett dokumentuma summás megállapítása: A papság mai identitásválságát részben az egyház életének mélyreható reformjai, vagyis a világgal való új kapcsolatai idézték elő. Végeredményben tehát a papság mai válsága az egyház válságából ered.
„Ha a papság jelenlegi megpróbáltatása identitásválság, akkor ez valójában az egész egyház identitásválságát jelzi.”
Hogyan, miként tovább?
Az egyház történelmét szemlélve azt látjuk, hogy a legnagyobb szentek nem okvetlenül a hit nagy korszakaiban születtek és éltek, hanem éppenséggel a vallási hullámvölgyben, mint pl. Jeremiás, amikor a választott népben a vallásos buzgóság lehanyatlott, és akik abból sem tanultak, hogy az országot rettenetes szárazság és éhség sújtotta.
Elhamarkodottan azt mondhatnánk, ilyenkor nem marad más hátra, mint az imádság. Jámbornak tűnő, de veszélyes tévedés, a lényeg fel nem ismerése ez.
Az imádság nem olyan eszköz, amit akkor kell alkalmazni, amikor már semmi más nem használ, amelyhez akkor kell folyamodni, amikor más, konkrét és kézzel fogható segítség nincsen. Ha így lenne, igazuk volna azoknak, akik az imádságban – és így a vallásban is – a valóság előli megfutamodást látják. Ez a hamis vallásosságra részben igaz, de nem igaz a Bibliában feltáruló és sugallta vallásosságra és imádkozásra. Az imádság ugyanis az ember legmélyebb valósága, amelyben tudatosítja, vállalja és elmélyíti kapcsolatát a teremtő Istennel. Az igazi vallásosság jellemzője, hogy az Istennel való kapcsolatot és annak tudatosítását tartja az emberi lét alapjának, s ehhez nyúl vissza minden helyzetben, a legkülönfélébb körülmények közepette. (Barsi Balázs)
Jeremiás imádkozott, mikor az Úr meghívta. Az imádság állapotában volt, amikor kortársai hazug életvitelét leleplezte, amikor meglátta, megláttatta és nevén nevezte népe önpusztításának tragédiáját. Imádkozott, amikor ezért elítélték, és az imádság állapotában maradt akkor is, amikor már semmit sem tehetett a végveszélybe rohanó vallástalan és hazug tömegért. Valóban semmit? Dehogynem: folytatta azt, ami mindennek az alapja, tovább imádkozott értük és helyettük. Benne és vele saját népe imádkozott.
Hasonlóképpen, mint Jézus Krisztus, aki az utolsó percig imádkozott azokért, akik életére törtek. Imádsága mindnyájunk üdvösségének kieszközlője lett.
Csak kívánni lehet, hogy mindazok, akiknek fontos népünk jövője, Jézus Krisztus tanítását és példáját követve úgy tudjunk imádkozni, hogy az mindenekelőtt a mennyei Atya nevének megszentelésére és akaratának beteljesülésére irányuljon. Vagyis, amikor látszólag akár jó, akár rossz dolgok történnek is velünk, soha ne kételkedjünk abban, hogy Ő mindig meghallgat bennünket, s ha kitartunk az imádságban, mindent az üdvösségünkre fordít.
Nem az a próféta, aki különféle trükkökkel, vagy belső hangra hivatkozva megmondja egyesek jövőjét, hanem az, aki a valóságot, a jelen világot a maga rétegzettségében és Istenhez való viszonyában látja és láttatja.
Ehhez az is szükséges, hogy ne féljen kilógni a sorból, s ha kell, merjen úgy viselkedni, mint a Jeremiás korabeli övvel játszó gyermek, aki miután az övet elrejtette, egy idő után előhozta, de az öv elrothadt a nedvességtől. (vö. Jer 13, 1-11)
A lenből készült öv igen szemléletesen fejezi ki az ember – s minden egyes lélek, illetve a választott nép egy-egy közösségének – viszonyát az Úrhoz. Hiszen az Isten által választott közösség azáltal válik Isten számára hasznossá és ékessé, hogy erősen belekapaszkodva, szorosan hozzásimul. Ha azonban lecsatolódik róla, a szépséges öv haszontalanná válik, s ráadásul el is fog rothadni.
A tönkrement, immár használhatatlan öv jelzi az Istentől elszakadt ember és közössége sorsát: belülről szétmállik, életküldetése értéktelenné és értelmetlenné válik. Maga az a tény, hogy nem simulunk az Úr derekához, elegendő ahhoz, hogy elveszítsük életünk értelmét, és annak lehetőségét, hogy az Úr szent közelségében megmaradva kiteljesedjünk és megszentelődjünk. Mindez az egyházra és benne a szentségi papságra vonatkoztatva:
„Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való egyébre, mint hogy kidobják, s az emberek eltapossák.” (Mt 5,13)
(A szerző Szepsi esperesplébánosa)
