(Fotó: Méry János)

Gombaszögön beszélgetett egymással az Összefogás, a Most-Híd és az MKP elnöke. Egyetlen pozitívumot tudnék kapásból kiemelni. No, jó talán, kettőt. Az első, hogy a felek leültek egymás mellé, a másik pedig, hogy Simon Zsolt csak a nézőtéren csápolt. Szerencsére Bugár onnan sem.

Öllös László felvezetésében elmondta, nem mutatja be az asztalnál ülőket, hisz mindenki ismeri őket. „Természetesen tessék megtapsolni őket, hogy idemerészkedtek önök elé ilyen választási eredmény után is. Hát azért ehhez bátorság kell“ – kezdte.

Solymos László meglepően baráti hangnemben indított, melynek oka valószínűleg az volt, hogy míg az MKÖ-t  5,5, a Most-Hidat alig 1 százalék körül mérték, de az is lehetett, hogy a nagy hőségben láthatóan nemcsak vízzel oltotta szomját. De ezzel semmi baj sincs. Azzal már sokkal inkább, hogy arról beszélt: sajnálja, hogy nem jött létre tavaly Most-Híd/MKP paktum, azaz a Régiók Pártja projekt, mivel az ő belső felmérése ennek a pártnak 7 százalékot mért.

Én pedig azt mondom, szerencse, hogy nem jött össze akkor az a terv, mert egy olyan erkölcstelen hatalomátmentést a legtöbben nem támogattunk volna.

Ráadásul szerintem az 5 százalék úgyse lett volna meg. Ebben az írásban nem térek ki Solymos azon tevékenységére, melyet környezetvédelmi miniszterként végzett, pontosabban nem végzett (püspöki lerakat, OĽO, Vassal). Azt viszont leírom – s ez nagy szó –, hogy Gombaszögön meglepően emészthető válaszokat adott Öllös Lászlónak.

Forró Krisztián egyből elhárította a választási sikertelenségért rá irányított felelősséget, pedig decemberben még ő volt a kampányfőnöke az MKÖ-nek (Meg hát járási elnök is volt hosszú évekig, sőt kampányfőnök is 2016-ban.), melyet egészségügyi okok miatt két hónappal a választás előtt leadott, így a munkát a szintén egészségügyi gondokkal küszködő Őry Péter vette át, és végezte el a lehető legjobban. Már ha egy sikertelen választásnál beszélhetünk sikeres kampányról (Hadd, ne térjünk ki az MKP akkori elnöke által folytatott országos külön-kampányra, aki ahelyett, hogy a Berényi Józsefhez és Csáky Pálhoz hasonlóan a lista végére állt volna, az 5. helyen díszelgett). Tegyük hozzá, hogy az MKP új elnöke legalább szóban elmondta, hogy az egység nem lehet cél, hanem annak eszköznek kell lennie a megmaradásunkhoz.

Ezért dicséret jár neki, mivel ezt a mondatot nem lehet elégszer elmondani, hiszen ha nem vigyázunk, könnyen az 1998-ban egyesített pártok sorsára juthatunk, amikor is 8 év kormányzás alatt szinte semmit sem értünk el azokból a dolgokból, amit akár 1968-ban, vagy 1989-ben, esetleg 1994-ben a nagygyűlésen megfogalmaztunk.

S ez pontosan azért történt így, mert egyesek célja éppen az volt, hogy az MKP a parlamentbe jusson, ha lehet, minél több képviselővel, és hogy aztán a vállalkozásukkal, cégeikkel, stb. foglalkozzanak, átverve a választóikat, akik azért szavaztak rájuk, hogy megoldják a felvidéki magyarok problémáit.

Mózes Szabolcs első két megszólalása után az jutott eszembe – amit amúgy Öllös Lászlónak a beszélgetés előtt ajánlottam is, hogy süsse el poénként –, hogy ha a megszólalása előtt javasoltam volna, hogy minden alkalommal, amikor kimondja az egység szót, igyon egy pálinkát, akkor 15 perc után lehet nem tudta volna folytatni a vitát.

A viccet félretéve Szabolcs kommunikált a legjobban, de a mondanivalója azért hagyott némi kívánnivalót maga után. Az Összefogás amúgy is sok sebből vérzik: hiányzik a hitelesség, a következetesség, viszont jelen van a munka megspórolásának tényezője.

Tisztelet a kivételnek, mivel például Orosz Örs értékmentő és fesztiválszervező tevékenysége elvitathatatlan, ellenben politikai tevékenysége zsákutca: azért kritizálja egyfolytában az MKP-t, mert nem volt képes fiatalítani, nem volt képes megújulni, miközben ő az MKP színeiben lett megyei képviselő Nyitra megyében, de Bauer Ildikó is az MKP logója alatt lett komáromi önkormányzati képviselő. Azt mondja, felejtsük már el az MKP, mint anyahajó szerepét. Miért is? Hisz az MKP 1989 óta, az FMK megalakulása óta jelen van: 1998-ban egyesült a három párt, majd az MKP-ban országos ismeretségre szert tett Bugár elárulta a pártot, így azt is mondhatnám, hogy egy tisztulási folyamaton ment keresztül az MKP, mely tagjai 10 éven keresztül hűségesen kitartottak mellette, mivel az MKP több mint egy párt.

Mert nem az a megoldás, hogy lesöprünk mindent, s teljesen új valamivel indulunk, hanem azt kell jobbá tenni, ami már így vagy úgy, de kiállta az idő próbáját.

Bugár nem ezt az utat választotta 2009-ben, közösségünknek rá is ment 10 éve a hűtlenségre.

De folytatva a fenti gondolatot, említhetném Mózes Szabolcsot is, aki 10 éve lakik Somorján, de egyszer sem fordult meg a fejében, hogy jelezze: csatlakozna a helyi MKP-hoz. Ugye ő azt mondja, hogy a szakmája miatt nem lehetett párttag. Miért egy szakkollégium igazgatójaként létrehozhat egy ötödik pártot, melyről a választások előtt azt szajkózták, hogy csak választási párt, és hogy utána feloszlatják? Persze az is egy reális politikai know-how, hogy ő a politikai, társadalmi munkát megspórolva szeretne eljutni komoly közéleti pozícióba. De akkor ezt kell mondani, s nem mást. Folytathatnám itt a morgást estig, vagy a jövő hónap végéig, de nem teszem. S lehet, hogy ezeken a mondatokon most sokan felháborodnak, de ez engem nem annyira érdekel.

Most, hogy minden párt „éhezi és szomjazza“ az egységet, szerintem kell a kritika.

Még az ilyen személyesebb is. Kell, hogy mindenki nyilvánvalóvá tegye: MIT AKAR TENNI A KÖZÖSSÉGÉRT.

S pont az ilyen fórumokon kellene az egymással való nagy egyetértés helyett a konkrétumokról beszélni. Az embereknek már elegük van a tárgyalóasztalok mögött eldöntött paktumokból. A legfontosabb kérdés most az, melyek azok a témák, melyekben még mind a három párt megegyezik? Melyeket még mindenki tud támogatni? A Daniel Okáli-féle 1948. június 11-i döntés által átnevezett 710 település, vagy legalább a magyar települések szlovák nevének visszanevezése (Bernolákovo – Čiklis, Kvetoslavov – Úzor, Hurbanovo Stará Ďala, Kolárovo – Guta, Gabčikovo – Beš, Rohovce – Veľká Sarva, Štúrovo – Parkan, stb.)? A magyar jelképek, mint nem (csak) a magyar állam, de a magyar nemzet jelképeinek használata úgy a települések által, mint a megyék által fenntartott intézményekben?

Vagy egy Komárom megye létrehozása? Esetleg két magyar megye is belefér a közös akaratba? Esetleg a történelmi megyék részleges visszaállítása? Ezekben a magyar nyelv hivatalossá tétele? A magyar járásokra kiterjesztett területi autonómia? Vagy Felvidék magyarlakta járásainak visszacsatolása? Vagy az egész Felvidék visszacsatolása? S ha mondjuk megegyezünk valamiben, mennyit fogunk belőle engedni majd egy kormányba lépés alkalmával? S ha engedünk, akkor az, ami az egyezség során marad, előrelépés lesz-e ahhoz képest, amit meghatározunk a pártok legkisebb közös többszöröseként?

Mert ez a legfontosabb. S ha ez megvan, akkor ki kell állni, s elmondani. Ezek azok a pontok. S aztán el lehet kezdeni a tolakodást. A tolakodást, a munkáért. Hogy ki mit akar csinálni. Nem másért.

De térjünk még vissza a vitához. Szabolcs azt mondja, hogy máshogy kell/kellett volna az elmúlt években. Persze. Csak miből is indultunk ki? Hogy volt egy pártegyesítés 1998-ban, amikor mindent megtettek azért, hogy kinyomják a nemzeti konzervatív embereket az új, egységes pártból, illetve kormányra kerülve az adott pozíciókba sem ilyen emberek kerültek. Érdemes lenne összehasonlítani, hogy hány ex-FMK-s, MPP-s, MKDM-es és Együttéléses volt az egyes képviselők, titkáraik, államtitkárok, stb. között. De engem ez sem érdekelt volna, ha az adott emberek az adott ügy, a felvidéki magyar ügy előrejutásáért, a felvidéki magyarság felemelkedéséért dolgoztak volna, s nem pedig saját vagy a gazdasági háttéremberek jólétéért.

A Gombaszögi Közéleti Pikniken a magyar közösség politikai identitásainak egységesítésén dolgoztak

Persze nyilván ezt lehetetlen kikerülni. 100-ból 100 becsületes ember csak a mesében van. De a cél az, hogy legalább a saját, egységes magyar pártunkban minél több olyan ALKALMAS ember legyen, akinek fontos a HAZÁJA. S ez nem feltétlenül Szlovákia, hanem lehet Csallóköz, Mátyusföld, Gömör, vagy éppen a Kárpát-Haza. Mert ha valakinek fontos a Hazája, s büszke rá, akkor onnantól már célja is van vele: jobbá tenni, harcolni, küzdeni érte, megőrizni az értékeit, fejleszteni. Mózes Szabi mondogatta, hogy igen, mi a fontos: Szoroskő, R-akárhányas út, munkahelyek, jobb fizetés. Ez így van. Ez a legfontosabb az emberek számára. S ez érthető. De a felvidéki politikai élet vezetőinek „kiművelt emberfőkben“ is gondolkozniuk kell. Ne csak felújított iskolák legyenek, de legyen benne olyan magyar gyerek is, aki magyar akar maradni, itthon, a Felvidéken.

Az MKP Kongresszusán az egyik elnökjelölt, Papp Sanyi barátom egy történetben mesélte el  amire én most gondolok. Arra, hogy a 220 lakosú Kalondán 2003-ban szervezett, 1500 fős koncert után másnap megkérdezték tőle, hogy mikor lesz a következő koncert, mert olyan jó volt 2 órára megint magyarnak lenni! Csakhogy a cél nem az, hogy valaki két órára legyen magyar egy koncert miatt, vagy egy pályázat erejéig, vagy azért, hogy megkapjon valamilyen támogatást, stb.

A cél az, hogy legyen koncepciónk, legyen stratégiánk. Tanuljunk azoktól, akiknek van. A dél-tiroliaktól például. És hallgassuk meg az embereket. S egy valamiben Mózes Szabival mindenképpen egyetértek. Hallgassunk meg mindenkit, aki önzetlenül, a közösségért akar tenni, akinek javaslata van, aki hátsó szándék nélkül akar dolgozni.

Az egységes párt létrehozását pedig csakis konkrét értékek és konkrét célok mentén szabad kialakítani, szembenézve a hibákkal, mely végre nem egyes emberek anyagi érdekeit képviseli csupán, hanem a felvidéki magyarokat.

Legvégül pedig csak az számít, hogy ezzel mit nyer, vagy veszít a közösség. Ha mi nem harcoljuk ki magunknak jogainkat, más nem fogja ezt megtenni helyettünk. Ahogy Dsida Jenő mondja a Tükör előtt c. versében: „Mindig magunkért, soha másik ellen.”

 

U.I.: Remélem, hogy a létrehozandó Magyar Párt elnöke nem a fenn említett három Úriember közül kerül ki, mert ha pl. ők hárman kormányoznának egy hajót, én inkább vízbe ugranék, s biztos vagyok benne, hogy biztosabban, s gyorsabban elérném az úti célomat.

Kapcsolódó cikkek