Orwell Állatfarm című örökbecsű művéből is tudhatjuk, hogy „minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél”. S ahogy az már lenni szokott, mindez korántsem az állatokról szól, sokkal inkább rólunk, emberekről. Ahogy Boris Kollár a kijárási korlátozás ellenére vígan fuvarozta szolgálati gépjárművével soros barátnőjét, mert ugyebár minden szabály alól vannak kivételek, úgy a kórházi látogatási tilalom sem vonatkozik az egyenlőbbekre.
A járványügyi intézkedések talán egyik legfájdalmasabbja a kórházi látogatási tilalom. A betegnek és a hozzátartozónak is nagyon komoly lelki megpróbáltatást jelent, hogy nem lehetnek személyes kapcsolatban, nem foghatják egymás kezét, nem erősíthetik, vigasztalhatják egymást, még abban a tudatban sem, hogy talán ez lehetne az utolsó alkalom. Szomorú, szívszorító helyzet ez, csak az tudhatja, aki betegként vagy aggódó hozzátartozóként szembesül vele.
Annál felháborítóbb azt látni és tapasztalni, hogy ezek a szigorú szabályok éppen azokra nem vonatkoznak, akik megszavazták azokat és akiknek maguknak kellene a fegyelem és a felelősségteljes viselkedés terén jó példát mutatniuk.
Rájuk azonban mindez nem érvényes, hiszen ők többek, egyenlőbbek nálunk, egyszerű földi halandóknál, s mindezt szemérmetlenül a tudtunkra is adják.
Mindez úgy kezdődött, hogy amint Kollár az autóbalesetét követően bekerült a kórházba, népes „családja“, barátnői, gyermekei rögtön elözönlötték a kórházat. Később folytatódott azzal, hogy Kollár kórházi ágyánál tárgyalt a koalíciós tanács, mert az indoklás szerint Kollár pácienshez úgymond „egyéni bejárás van“.
Hogy ez pontosan mit is jelent, azt hivatalosan senki nem definiálta, mindenesetre sok minden kiderülhet számunkra abból, ami az egészségügyi intézményből kiszivárgott. Mint ismeretes, Kollár a balesete óta a pozsonyi Szent Mihály Kórházban lábadozik, ahol ugyancsak zajlik az élet a Család Vagyunk párt vezetőjének meglehetősen rendhagyó családi életéből adódóan.
Kollár számos gyermeke számos édesanyjának és egyéb hölgyismerőseinek ugyanis szabad bejárása van Kollár betegágyához a látogatási tilalom dacára, ahol ugyancsak otthonosan mozognak még éjnek idején is.
A Sme napilapnak nyilatkozó, a neve elhallgatását kérő orvos elmondta, hogy a hölgylátogatók összetűzésbe kerültek a nővérekkel, mert semmilyen szabály betartására nem hajlandók, szájmaszk nélkül járkálnak az osztályon, és bejáratosak a nővérszobába is, ahol minden további nélkül használják az egészségügyi dolgozók részére szolgáló poharakat, csészéket és a hűtőszekrényt is.
Egyszóval otthon érzik magukat, méghozzá oly mértékben, hogy az egyik barátnő még teát is rendelt a nővértől, majd kifogásolta, hogy arra két órát kellett várnia, holott az egészségügyi dolgozóknak nem az a dolguk, hogy a „prominens páciens“ barátnőinek teát főzzenek. A konfliktussal az igazgató is foglalkozott, aki állítólag Kolláréknak adott igazat.
A történet tanulságos, de természetesen nem abban a tekintetben, hogy ebből tudtuk volna meg, hogy amit szabad Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek. A hatalom képviselői mindig is kiváltságokat fognak élvezni és élni is fognak velük.
A tanulság a választópolgár számára az a pökhendiség, ahogy ezt előtte még csak leplezni sem próbálják.
Miközben naponta hallgatjuk a véget nem érő panaszkodást arról, hogy mennyire felelőtlenek vagyunk mi, polgárok, mennyire nem tartjuk be az előírásokat, veszélyeztetve ezzel a saját és embertársaink életét, miközben ki vagyunk téve annak, hogy amennyiben valóban megszegjük a szabályokat, az átlagember számára szinte megsemmisítő bírságot kockáztatunk, amit minden bizonnyal könyörtelenül be is hajtanak rajtunk, a hatalom urai és azok „rokonai, ismerősei, utódjai és boldog ősei“ nyíltan és következmények nélkül megszegnek minden szabályt.
Nem szólva arról, hogy egy ilyen hölgyemény, aki talán életében nem dolgozott, szolgálónak nézi és utasítgatja a betegekért a járványhelyzet idején végkimerülésig dolgozó egészségügyi alkalmazottat, mintha csak a bejárónője lenne, s akinek nem mellesleg még a pártját is fogja az, akinek a kórházi alkalmazott igaza mellett kéne kiállnia. Kellene, ha nem tartana a következményektől… Hát itt tartunk kérem jelenleg, Orwell után annyi évtizeddel az egyenlő(bb)ség terén.
