Régi karácsonyokra visszarévedezve, az idei karácsony abszurditásait, korlátait, veszélyessé válását, mégis ígéretes áldásait mérlegelve, felidézve, elcsodálkozom újra meg újra. Legfőképpen, amikor magamban megképződik annak a titokzatos, első, szent éjszakának ugyancsak különleges, egyérintős története: Isten testet öltése a téri-idő bethlehemi pontján.

Ahogyan ez az őseredeti geometriai ábra, a parabola lefelé ívelése is szemlélteti Isten útját hozzánk, a világtörténelmi adventet és karácsonyt, azt az elsőt és egyetlent, amikor a páli Krisztus-himnusz első része vált valósággá. Hiszen a filippi levél szerint Krisztus Jézus

Isten formájában lévén, nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt…

(Filippi 2,5-6).

S amint kezdene beleszédülni a szívem, máris felteszem a kérdést: de miért? Ahogyan Anselm a középkorban feltette, s azóta is felülmúlhatatlanul egyszerű választ kapott-adott kérdésére.

Cur Deus homo? Miért lett emberré Isten? Miért üresítette meg önmagát, miért hagyta oda mennyei gazdagságát, békességét, Istennel való egyenrangúságát, a tökéletes harmónia világát? Miért szállt alá a bűn, istentagadás, háborúk, járványok, cselszövések, gyilkosságok bukott világába?

Milyen különös karácsony ez! Miért? A válasz: hogy emberré legyen az ember. Hogy az Ecce Homo, a tökéletes ember mindenkor kipótolhassa azt, ami belőlünk hiányzik – a mi javunkra, Isten előtti felmentésünkre, tisztára mosásunkra. Ez valóban olyan szédítő, amire már-már csak ez lehet a magyarázat: Hiszem, mert annyira hihetetlen, credo quia absurdum est. Minden észszerű számítást, mérlegelést messze felülmúló ez a jézusi alászállás. A mennyei Atya szeretett Fiában, Jézusban meglépett transzcendenciája – önmeghaladása érettünk, felénk, mert neki ez a boldogtalan, megváltásra szoruló világ a legdrágább, ez Őneki a túlnani, a transzcendens. Ami csak ezzel az alászálló isteni önmeghaladással, lefelé, hozzánk ereszkedéssel értelmezhető és menthető meg. Mert az ősbűn, és aktuális személyes bűneink egyirányú utcát csinált mindenből. De Isten ezt nem akarta így hagyni, mivel Ő úgy szerette ezt a világot…(János 3,16).

Őhozzá felemelkedni minden igyekezete, vallása, praktikái ellenére képtelen volt az ember, az emberiség. Őneki kellett alájönnie, s ott, a fekete pontban, azon a sötét éjszakán meg kellett érintenie az Általa alkotott földet, embervilágot.

A mennyei szeretet-emelődaru horgonyára kellett ráemelnie a jászolbölcső segítségével a földi valóságot, hogy aztán szeretetének emelő karjaival kicsit feljebb emelje mindenkori önmagánál. Ezt a szédítő lefelé örvénylést, alászállást festette meg egy angol festő. Amint irgalma a testet öltéskor örvénylő módon a létezést, a létezőket is a jászolbölcső vonzásába „szippantja”.

Ez a gyönyörű és igaz üdv-esemény Isten szeretetének a csúcsa. A jászolbölcső Isten földre szállásának, tapintatos leereszkedésének a kegyelmes csodája. S azóta is mennyi vers, filozofikus bölcselkedés, zenemű, egész kultúrák fogalmazzák meg, dadogják el, zengik szerteszét annak a glóriás, dicsőséges éjszakának a jelentőségét, a Gyermek Jézusban egyérintős isteni parabolának minden emberi értelmet, mert életünket, megmentésünket kereső, ezért mindent felülhaladó csodatettét. Amiről egy költői lelkű protestáns teológus így fogalmazott:

az elveszett Éden-kertből néhány relikviát megőrzött és visszaadott nekünk Isten a születés betlehemi éjszakáján, a megszületett Megváltóban. Visszaadta nekünk a csillagok csodáit, az istengyermekben minden gyermek Istenre ámuló szemét, s visszaadta a szívünknek azokat a virágokat, amelyek Isten jelenlétére nyílnak ki istenimádatként a szívünkben.

Ezt a különös, gyönyörű alászállást érzékelteti nagyon lenyűgözően az építészet mesterien egyszerű fa és fény eszközeivel az a finn templom, amelyben szinte ránk száll annak az éjszakának mindent felfénylő, megvalósodó titka. Mintha merülésben lennénk. Titkokba, felismerésekbe. Le és felmerülésben egyszerre. Ahogyan csak Istennél lehetséges ez. Isten lemerül hozzánk, mi pedig felmerülhetünk a Gyermek emelő karjai segítségével égi fények, igazságok, megváltó lélegzetvétel, igazi létezésünk felé.

Miközben a jászolbölcső titkainak betűzetésében merült el a lelkem, egyszer csak bevillant szent ámulásom közben az égi-földi geometria másik fele. Az inverz parabola képével. A fordított parabolával. Hiszen mi más lenne minden keresztyén templom, ami a világon az elmúlt kétezer évben felépült, mint egy hatalmas, égig egységesülő templomódává, templomtorony-szimfóniává stilizált, megfordított jászolbölcső?!

Minden építészeti remeklés, templomépület- és torony építésének a csúcsa, szegletköve, az egyetlen, éggel randevúzó pontja ugyancsak a Gyermek, Aki a kereszten érettünk áldozta magát. Ő emel nekünk mindig emberi kezek által templomot, égi előcsarnokot, lelki fészket az angyalok szárnyai alá.

Így aztán minden templom a jászolbölcsőből a keresztre emelkedett, meghalt, s feltámadott Úr Jézus Krisztus magasztalásának megkövült, fába, fémbe, üvegbe komponált, anyaggá formált imája!

Amint a messzi északon, Finnország földjén is, és szerte a világon, így például a dél-koreai reformátusok tízezres gyülekezetfellegváraiban sem az emberi hiúság bálványmagaslatai tűnnek szemeink elé, hanem a megértett, elfogadott jászolbölcső Titka, az élő Jézus Krisztus iránti nagy hála, szolgálat esztétikus, messze látszó, messze láttató hódolásai jelennek meg.

Annak a tökéletességnek a sejtetése-sejtelme ez, ami a jászolbölcsőbe aláereszkedett isteni szeretetből, a Dávid városába megszületett, bepólyált Gyermekből sugárzik felemelő mozgató energiaként a történelem végéig hatalmasan minden nemzedékre, ezek hitre kiválasztott tagjaira. Ebből az istenszükségletből, megváltás szükségletünk, Istenre szorultságunk felismeréséből, elfogadásából küldte az Atya hozzánk Őt, s ez az a legalapvetőbb emberi szükséglet, ami megelőzi az ön-, és létfenntartás alacsonyabb szintű alapszükségleteit, mintegy égi horizontját adva a földi kenyérnek a mennyei kenyér elsőbbségével, ami az égből szállt alá. Úgy, ahogyan egy bölcs keresztyén filozófus fogalmazta:

Az ember igazi tökéletessége az, ha rádöbben, felismeri és elismeri, hogy szüksége van Istenre. Ez a legtöbb, amit elérhetünk az életben.

Ezt az alapigazságot, létigazságot hirdeti minden templom, mint a emberi kéz által égre emelt, menny felé fordított jászolbölcső – ami már átváltozik emberbölcsővé. Isten templomai szavak nélkül is így prédikálnak a titkok Titkáról, az Isten Egyszülött Fiáról.

Vajon az életünk, a testi létünk mint Isten Lelkének hajlékai, templomai tudnak-e üzenni ilyen egyértelműen a titkok Titkáról, mint ezerféle templomainak szerte a világon? Isten számára ez lehetne ebben a pandémiás időben is, amikor nem tudunk elmenni a kézzel csinált templomokba, a legszebb karácsonyi ajándék. Beleremegek, amikor ezzel összefüggésben arra gondolok, amit egy keresztyén testvérünk így mondott: Az Isten dicsősége – az élő ember – gloria Dei – homo vivens. Létezik ekkora karácsonyi ajándék – Istennek? Próbáljuk meg, szánjuk oda magunkat erre a csodára.

Áldott karácsonyi ajándékkészítést: önmagunk odaszánásával Istennek!