Augusztus 23-án, hétfőn a kassai Magyar Református Központban, mely a Miklós-börtönnel szemben található, beszélgetés zajlott Pusztay János nyelvésszel, egyetemi tanárral, az uráli nyelvek és népek kutatójával, műfordítóval, Haják Szabó Máriával, a közismert rádióssal, a ma7 publicistájával és Albert Sándorral, a Selye János Egyetem egykori rektorával, A felvidéki magyarság a 21. században című kötet szerkesztőivel, szerzőivel.
A sok ágra szakadt magyarság egyharmada kisebbségi sorba került. A kisebbségi sors szinte mindig veszélyeztetett helyzetet szül. Akkor is, vagy talán még inkább, ha a kisebbség egy adott terület őslakossága. Helyzetüket befolyásolja a többségi nemzet kisebbségpolitikája, de magának a kisebbségnek is a többséghez és a saját helyzetéhez való viszonya. Vészhelyzetben élnek.
A Magyar Szemhatár sorozat köteteiben az érintettek beszélnek helyzetükről, arról, hogyan gondolkodnak önmagukról, hogyan ítélik meg helyzetüket és jövőjüket, s teszik ezt – szándékuk szerint – pártsemlegesen.
Pusztay szükségesnek tartotta annak indoklását a szépszámú közönség előtt kifejteni, hogy nyelvészként miképpen csöppent abba a helyzetbe, hogy a határon túli magyarság iránt érdeklődni kezdjen. A finnugor népek zöme kisebbségben él. A kisebbségek viszont ugyanabban a cipőben járnak. Tapasztalataik rendszerint negatív vonatkozásúak. Miután erre rádöbbent, figyelme a magyarság felé fordult, amelynek egyharmada nem az anyaországban él. Róluk sok téves információ, vagy éppen romantikus elképzelés él, melynek nincs alapja.
A határon túli magyarság nyelvhasználatában, szaktudományos szóhasználatában eltérések mutatkoznak. Ugyanis a felszabdalt magyarság a többségi nyelvből fordítja a szakkifejezéseket, így egyes fogalmaknak akár 6-7 magyar nyelvi változata is létezik. Így azután az a paradox helyzet áll elő, hogy két különböző országban élő magyar angolra tér át, hogy megértse egymást.
A sorozat ötlete Ungvárott született, amikor a tankönyvek terminológiájáról cseréltek eszmét. A vita során napirendre került a kérdés, mit tudunk egyáltalán Kárpátaljáról. Kiderült, keveset. Ezen változtatni kell! De ne az anyaországiak írjanak erről, hanem a hazaiak.
Pusztay ezzel az ötlettel Sebestyén Ilonához, a budapesti Nap Kiadó felelős kiadójához fordult. Ő támogatta az ötletet. A kötet megszerkesztésével egy személyiséget kell megbízni, aki kiválasztja a szerzőket.
Pusztay kedveli a beszélgetéseket, mert a hasznos gondolatok ilyenkor fogalmazódnak meg. Így született meg a Magyar Szemhatár sorozatban elsőként 2018-ban a kárpátaljai kötet (308 old.), majd 2020-ban a székelyföldi (240) és idén a felvidéki (325).
A kötet elsősorban a magyarországi olvasók számára íródott. Ne fordulhasson elő, hogy miskolci tanárok csodálkozzanak azon, milyen jól tudunk magyarul. De a magyarországi politikusok számára is. Ugyanis előfordult, hogy egyikük románul köszöntötte az erdélyi magyarokat, mert azt hitte, ez az anyanyelvük!
De a kisebbség is sokat tehet identitása megőrzéséért. Nincs az a hatalom, mely megtilthatná, hogy otthon milyen nyelven beszélek a családom körében! A vegyes házasságban élők esetében nem kell attól tartani, hogy a gyereket a két nyelv használata megzavarja. Megszokja, melyik családtagjával milyen nyelven beszéljen és a tapasztalat azt mutatja, jobb döntéseket hoz majd az életében, mint egynyelvű társa.
A nyelvváltást elősegíti, ha becsméreljük a nyelvjárást. Az azt beszélő egyén, nem ismerve az irodalmi nyelvet, szégyellni kezdi azt és nyelvet vált. Pedig a nyelvjárás értéket képvisel.
Beszélt arról is, hogy a diaszpórában élőkről is születik idővel kötet. Az egyik a skandináv országokkal foglalkozik majd. Lesz majd kötet az izraeli magyarokról, Erdélyről és a Mura-vidékről is. Pusztay azt tartaná jónak, ha tízévente születnének kötetek ismét az egyes területekről.
Külön gondot okoz, hogy az EU olyan nyelvezetet használ, mely általában értelmezhetetlen. A finnek erre már felfigyeltek és „lefordítják” ezt olyan nyelvre, melyet a halandó vállalkozó megért és alkalmazni tud a gyakorlatban.
Haják Szabó Mária arról számolt be, hogy a kötetet zömmel újságírók írták, mivel nem talált megfelelő szakembert az egyes témakörök megírására. Magyar politológust sem talált. De kimaradt a képzőművészet is. Az újságírók legalább megszokták, hogy határidőhöz kell tartaniuk magukat. Mégis, senki sem tudta betartani azt.
A kötet ugyan a 21. századdal foglalkozik, de az eseményeknek előzményei vannak, így a szerzők visszanyúltak a múltba. Az általuk vázolt helyzet nem reménytelen. „Küzdünk és dolgozunk!”
Albert Sándor a felsőoktatási intézmények helyzetéről számolt be. 1918-ig Kassán, Eperjesen, Pozsonyba és Selmecbányán működtek magyar tannyelvű felsőoktatási intézményeink. Ezeket Csehszlovákia megalakulása után megszüntették.
A rendszerváltás után számos magyarországi egyetem kihelyezett tagozatot hozott létre. Ezek idővel – egy kivételtől eltekintve – megszűntek. Közben létrejött a révkomáromi Selye János Egyetem, egyes egyetemek mellett pedig magyar tagozatok.
Majd vita alakult ki a kétnyelvűség körül, melyet mindenki pozitívan értékelt.
Máté László nyugdíjas pedagógus hozzászólásában kifejtette, 1968-69 jelentette számunkra a csúcsot, amikor kisebbségi törvény is született és államalkotó nemzetiség lettünk. Azután minden leépült. A rendszerváltás után nem következett be az egyházak reneszánsza sem. A magyarországi anyagi támogatást a státusz-magyarok kapják. Arra kell koncentrálni, hogyan tudunk megmaradni és gyarapodni, miközben a külföldön tanuló gyermekeink nagyobb része nem jön haza. A kérdések kérdése, hogyan tudjuk megfordítani az asszimilációs folyamatokat.
A szép számban megjelent érdeklődő a rendezvény végén kapott egy-egy kötetet, amit a szerzők örömmel dedikáltak. A könyvbemutató után baráti társaságban vitattuk meg a hallottakat és belelapoztunk a kötetbe.
A kiadványt természetesen nem állt módunkban alaposan áttanulmányozni, de lapozgatva a kötetet, néhány kérdés óhatatlanul felmerül az olvasóban. Az rendjén van, hogy kisebbségben élő szerzőket vonultattak csak fel, de ha van egy-egy területnek avatott magyarországi szakértője, annak tudását miért nem használták fel? A felvidéki képzőművészetet akár több hazai szerző is képes lett volna megírni. Az evangélikus és görögkatolikus magyarokról sem látok tanulmányt. Igaz, kevesen vannak, de nem lett volna szabad megfeledkezni róluk. Szerző is akadt volna.
Nézve a 16 szerző életrajzát, azok közül hét Dunaszerdahelyen született. Mivel nincs feltüntetve többségük jelenlegi lakhelye, ezt vettük alapul. A szerzők zöme nyilvánvalóan Nyugat-Szlovákiában él. Csak ketten születtek keleten és élnek ott. Ez pedig furcsa gondolatokat vált ki az emberből. Mintha a kisebbségünkön belül is lennének ignorálható területek. A szerkesztő baráti és ismeretségi körében válogatott csupán, nincs tudomása mások szellemi tevékenységéről?
Viszont örömmel nyugtáztuk, hogy a helytelenül elburjánzó megye helyett a kerület kifejezés szerepel az előzéken látható térképen, habár a kötetben egyes szerzők mégis a megyét használják.
Haják Szabó Mária azt írja, „…a magyarok nélkül nem sikerült volna Szlovákia euroatlanti integrációja.” (5.) Ez bizony keserű emlékeket idéz fel az emberben, mert néhány magyar politikusunk ehhez nemzetáruló módon járult hozzá! Ennek a gyáva, ügyeskedő magatartásnak isszuk a levét mindmáig!
N. Gyurkovics Róza írását a rendszerváltás politikai változásárairól élvezettel böngésztem. Ekkor alakult ki a hiányérzet bennem, hogy
a titkosszolgálat és a magyarok közötti viszonyra, tehát a magyarok köréből kikerülő besúgókról nem született tanulmány. Pedig ennek is lett volna gazdája.
Kövesdi Károly megjegyzését, miszerint „Dusza István színikritikái… napjainkban is hiányoznak sajtónból.” (257.), nem osztjuk. Élénken emlékszünk még, amikor az egyik kassai előadás után mindenkinek gratulált, mindenkit agyba-főbe dicsért és azután a megjelent kritikája teljesen ledorongolta az előadást! Olvasva kritikáit, az embernek gyakorta az volt az érzése, a színpadnak hátat fordítva ült a nézőtéren.
E néhány megjegyzés semmi esetre sem alkalmas arra, hogy akárcsak hozzávetőlegesen is értékelje a kötetet. Örülünk neki és mindenképpen ajánljuk olvasásra a továbbgondolás reményében, mely gyarapodásunk elindítója is lehet. Kívánjuk, tíz év múlva legyen egy következő!
A sikeres rendezvényt a Csemadok Kassai Városi Választmánya rendezte.
(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
