Televíziós munkakörömbe ugyan nem tartozott, inkább hobbiszerűen szerkesztettem zenét különböző dokumentumfilmekhez. Természetesen a Duna Televízióban is volt zenei archívum, s kiváló zenei szerkesztők is szolgálták az igényes mozgóképek ügyét, de néhány különleges alkotáshoz – leginkább klasszikus zenei aláfestésért – gyakran kérték a szerkesztők a segítségemet. A közös siker érdekében egy több ezer lemezből álló saját archívumomból tudtam válogatni a témához illő darabokat.
A tanulópénzt viszont nekem is meg kellett fizetnem. Utólag visszagondolva, a zenei szerkesztőnek nem szabad a szívére hallgatnia, inkább hideg fejjel kell mérlegelnie, végiggondolva a szerkesztő-rendező akaratát, a tartalmat és a képi világot. Egyik összeállításomra különösen büszke voltam, amikor jó nevű szinkronszínész barátom megosztotta munkámról a nem éppen hízelgő gondolatait. Felvetése azóta is a fülemben cseng: nem szabad népszerű zenéket a filmkockák alá vágni, ez olcsó fogás, s elvonja a figyelmet a mondanivalóról.
Ezt az elvet azóta is követem, s némi felháborodással konstatálom, amikor egy tucat termékhez Verdi Requiemjének híres tételét applikálják, vagy Vivaldi A négy évszakának túl ismert kezdete tűnik fel egy természetfilmben.
Az elsőt nem minősítem, de a másik példánál megjegyzem, Vivaldinak számtalan kevésbé ismert műve lehetett volna a megoldás, s az olasz mesternek több kiváló kortársa is alkotott maradandót. Másik hibám a vokális alkotások szerkesztésében rejlett: az énekhang-szöveg és a narráció együtt sokszor zavaró volt.
Tehát saját káromon csiszolódtam a szakmában, s megérte, számtalan kiváló mozinak lehettem részese. Talán elsőként Bakos Katalin szerkesztő A híd című alkotását említhetem, amit a Lánchíd felépítésének százötven éves évfordulóján mutattak be.
E munkában igazán elememben lehettem, végiglapozhattam a magyar reformkor zenei emlékeit, s Liszt műveiből merítettem a legtöbbet. Természetesen a vidámabb részeknél Liszt 6. Magyar Rapszódiája, a Pesti karnevál szólt, s a Magyar történelmi arcképek sorozatból sem maradhatott ki a Széchenyi István fejezet. A tragikusabb filmkockák alatt pedig a De Profundist (A mélyből kiáltok Uram, hozzád) találtam helyénvalónak.
Általában a Halottak napján került adásba, ugyancsak Bakos Katalin mozija, A holtak álmai felett, amiben nemzetünk nagyjainak örök nyughelyét járja végig. A szerkesztésnél itt is el kellett kerülni a közhelyeket, így például a gyakran játszott Chopin Gyászindulóját természetesen nem használhattam. Találtam viszont néhány különlegességet, így Hubay Jenő Pensée triste (Borús gondolatok), vagy Csajkovszkij Egy vár romjai alkotása tökéletesen alkalmazkodott a sírkert hangulatához.
(Csermák Zoltán/Felvidék.ma)
