Teréz (1515–1582) abban a történeti korszakban élt, amikor a spanyol királyság kultúrája fénykorában és hatalma csúcsán állt. A család ősei oroszlánként harcoltak a mórok ellen, és ismételten inkább felgyújtották a várukat, mintsem átadják az ellenség kezére. Teréz szintén harcra született.
Tizennégy és tizennyolc éves kora között Teréz is a szépségre, a kellemre és a gazdagságra gondolt, és komolyan foglalkozott a férjhez menés gondolatával. Gyermekkorától kezdve nagyon impulzívnak, kívánságaiban és döntéseiben temperamentumosnak mutatkozott, de azért meggondolatlanságokat nem követett el.
Nagy szeretetkészség élt benne, amely spontán módon nyilatkozott meg, arra azonban ügyelt, hogy olyan helyzetbe ne kerüljön, ami miatt adott szavát vissza kelljen vonnia.
Nagy tudásvágy is égett benne, amelyet csak nehezen tudott csillapítani, ezért mindig új könyvekhez akart jutni. Személyének, szellemességének, beszédének és magatartásának varázsa már gyermekkorában sok játszópajtást vonzott köréje, és szórakoztatta, nevettette társait. Azt a művészetét, amivel az „embereket megvidámította, és nevetésre indította”, mindhalálig megőrizte.
1533-ban döntött a szerzetesi hivatás mellett, majd apja akarata ellenére belépett az avilai Megtestesülés karmelita kolostorba. 1537-ben tett fogadalmat. A kolostori életet komolyan vette, a kemény önsanyargatás miatt többször súlyosan megbetegedett. Eközben azonban életszentsége csöndben egyre növekedett.
Egyre többször jelentkezett életében a szemlélődő imádság kegyelme, és belső élete misztikus magasságokba emelkedett. Teljes erejével azért küzdött, hogy a szívét „összhangba hozza” Krisztus szívével. Isten valósága olyan erővel tört rá, hogy gyakran a legnagyobb kín és gyönyörűség egyszerre kerítette hatalmába.
Többször látták a nővérek, hogy a templomban egy méter magasan lebeg a padló felett és az arcából különleges fény sugárzik. Ő maga azt kérte Istentől, őrizze meg a kegyelem külső megnyilvánulásaitól, s vezesse őt más utakon. Mindig józan kritikával élt a rendkívüli jelenségekkel szemben, nehogy a képzelet játékát misztikus víziónak lássa.
Közben sokat szenvedett a gyanúsítások és az értetlenség miatt. Magával szemben is bizalmatlan volt. Gyóntatója parancsára kezdte leírni lelki élményeit. Visszaemlékezve ezt írta erről az időről: „Az, amit addig éltem, az én életem volt. Az pedig, ami ekkor kezdődött, Isten élete bennem.”
Teréz a tökéletességre törekedett. Mindenekelőtt „igen hűséges akart lenni a rendi regulához”, a karmelita életet a maga eredeti szigorában akarta megélni, mert megtapasztalta, hogy mennyire eltávolodtak az eredeti karmelita szellemtől. Miután engedélyt kapott a pápától és az avilai püspöktől, pénz nélkül látott kolostorépítéshez. Első alapítása, az avilai Szent József-monostor 1562-ben nyitotta meg kapuit. Teréz pedig lehúzta a saruját, és nevet változtatott: ettől fogva Jézusról nevezett Teréz volt a neve.
Sokan szembeszegültek vele, és sokan és nagy lelkesedéssel csatlakoztak hozzá. Támasza volt többek között Keresztes Szent János, aki mellette állt akkor is, amikor a karmelita rend sarus ága 1575-ben elkeseredett támadást indított ellene.
Teréz egyszerre volt szent és zseniális szellem. Egyik kolostor építését követte a másik.
Nagy diplomáciai érzékkel tárgyalt, épületeket tervezett. Kolostorai építését maga irányította, és saját kezével varrta nővérei számára a szerzetesi habitust. A „szegény, bűnbánó” beteges, gyenge apáca haláláig tizenhét női és tizenöt férfi kolostort alapított a sarutlan karmeliták számára.
Teréz kemény, harcos természet volt. Azt mondta: „Soha nem fognak meggyőzni valamiről, ha a lelkiismeretemmel ellenkezik, még ha az egész világ vonul is fel ellenem!” Ugyanakkor derűjét semmi nem tudta beárnyékolni. Azt kívánta, hogy ez a derű uralkodjék az összes kolostorban. Ha valaki emiatt szemrehányást tett neki, így válaszolt: „Erre mind szükség van, hogy elviselhessük az életet.”
Életének utolsó napjáig viselte a sok utazás, az alapítások, a legkülönfélébb tárgyalások terhét. 1582. október 4-én éjjel halt meg Alba de Tormes kolostorában. (Spanyolországban épp ekkor vezették be a Gergely-féle naptárreformot, ennek következtében az évforduló következő évben már október 15-re esett.) Utolsó láza csak az egész életét átható tűz folytatásának és beteljesedésének látszott, amely isteni türelmetlenséggel várta azt az elragadtatást, amelyet az emberi természet már nem bír elviselni. Szeretettől izzó élete jelképeként nyughelyén, Alba de Tormesban ma is épen őrzik a szívét.
Művei a lelkiségi irodalom és a spanyol széppróza klasszikus alkotásai: Önéletrajz, A tökéletesség útja, A belső várkastély.
Kisebb művei között meg kell említenünk az Énekek énekéhez írt kommentárt, a Lelki számadásokat, az 1567-es konstitúciókat, és még néhány kisebb írást.
Szent Teréz harminc költeményének egy része mély lelki tapasztalatok megfogalmazásait mutatja be, másik része pedig különböző liturgikus eseményekre íródott.
A költemények között vannak olyanok is, amelyeknek alapja korabeli népdal volt, melyet szentünk lelki tartalom szerint fogalmazott át. A művek mellett meg kell említenünk kiterjedt levelezését. A közel 500 levél jó betekintést enged Teréznek a mindennapokban megélt misztikájába.
Öregségében is friss és fiatalosan szép maradt. Belső harmóniájának titka azokban a szavakban rejlik, melyekkel magát szokta bátorítani: „Semmitől ne félj, semmi meg ne rettentsen. Minden elmúlik. Egyedül Isten marad ugyanaz. A türelem mindent elér. Ha Isten a tiéd, semmid nem hiányzik: Isten egyedül elég!”
V. Pál 1614-ben boldoggá avatta. XV. Gergely 1622-ben Loyolai Ignáccal, Xavéri Ferenccel és Néri Fülöppel együtt avatta szentté. VI. Pál 1965 szeptemberében a spanyol írók védőszentjévé nyilvánította, 1970. szeptember 27-én Sziénai Szent Katalinnal együtt egyháztanítóvá avatta.
Forrás: A szentek élete, Magyar Kurír
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
