November havának első két napját, mindenszentek ünnepét és halottak napját mutatja naptár, mely az emlékezés és kegyeletadás mellett figyelmeztet bennünket arra, hogy földi életünk egyszer befejeződik és – reményeink szerint – elkezdődik számunkra egy új világ.
A tavalyi évben, a vírus okozta korlátozások betiltották a temetőlátogatást, bezárultak a templomajtók és kijárási tilalmak nyesegették lelkünk szárnyait. Így csupán otthonainkban élhettük át az ünnepet és emlékeztünk elhunyt szeretteinkre.
Az idei ősz ismét megérlelte az emlékezés virágait. Szebbnél szebb krizantémok, őszi virágok bontották ki szirmukat. Virágüzletek kínálták és kínálják az emlékezés koszorúit, díszeit, sok színben pompázó virágait, mécsesek sokaságát.
Emlékezzünk.
Farkas Zsolt esperes-plébánost, a Jópásztor Alapítvány elnökét kérdeztük az ünnepről:„A katolikus egyház fontos ünnepe a mindenszentek napja, amikor egy napon ünnepeljük meg az összes szentet, vagyis valamennyi üdvözült lelket, akik a mennyországban vannak, akikről sokaságuk miatt a naptár külön név szerint nem emlékezik meg.
Ez a megdicsőült egyház ünnepe”
– mondta Zsolt atya, majd így folytatta:
„A keleti kereszténység már 380-ban ünnepelte az összes vértanú napját. Nyugaton 609-től ünneplik, amikor IV. Bonifác pápa átvette az összes pogány isten tiszteletére épült római Pantheont, és május 13-án felszentelte Mária és az összes vértanú tiszteletére. A VIII. században III. Gergely pápa tette a „Szent Szűznek, minden apostolnak, vértanúnak, hitvallónak és a földkerekségen elhunyt minden tökéletes, igaz embernek” emléknapjává. 835-ben IV. Gergely pápa a mindenszentek ünnepét november elsejére helyezte és egyetemes ünneppé tette.”
A halottak napi megemlékezésről így vall Zsolt atya:
„A holtak tisztelete és a rájuk való emlékezés szinte minden kultúrában emberemlékezet óta jelen van. A keresztény világban a clunyi bencés szerzetesek már 998 óta november 2-án emlékeznek meg az összes elhunytról. Az emléknap bevezetése és elterjesztése Szent Odiló clunyi bencés apát nevéhez fűződik.
Ez a nap a küzdő egyház ünnepe.
Szomorúan érint bennünket, ha elveszítünk valakit a szeretteink közül. Tele vagyunk lelki fájdalommal, melyre gyógyulást és vigaszt keresünk. Lelki sebeink gyógyulására Jézus Krisztus ad orvosságot a remény formájában, aki harmadnapra feltámadott a halottak közül. Keresztény hitünk szerint elhunyt szeretteink nem hagynak el minket örökre, bár a földi életből eltávoznak, lelkük örökké él nemcsak a mi szívünkben, hanem Istennél. A viszontlátás reményét adja meg számunkra Jézus az örök életben és a feltámadásban. Az imán és emlékezésen keresztül mindig kapcsolatban lehetünk velük. Igaz, hogy ez egy távkapcsolat, de amikor a mi szívünk is megszűnik dobogni, újra találkozhatunk velük, reményünk szerint a mennyországban” – mondta el Zsolt atya.
Az ünnepek előtt már napokkal megteltek a temetők, megszépültek a sírok. Élő virággal, temetői díszekkel, lobogó mécsesek lángjával, elcsendesedésben emlékeztünk, emlékezünk ezekben a napokban. Ilyenkor a régi sírokra, az útszéli keresztekhez és szakrális emlékhelyekhez is jut virág, mécses. A keresztek előtt emlékezünk azokra, akiknek sírja a távolban van. A háborús emlékművek környéke is megtelik az emlékezés jeleivel. Az imák összekötnek bennünket elhunyt szeretteinkkel. Hitünk szerint kérjük a mindenszentek közbenjárását a Mennyei Atya előtt és imádkozunk az elhunytak lelki üdvéért.
Molnár V. József néplélek- és néprajzkutató így ír az ünnep kapcsán a Kalendáriumban, a Mindszent hava-András hava című részben:
„Október 31-én Wolfgang, magyar nevén Farkas elaltatja a fákat. A régiségben ezen a napon vénfát döntött ki a falu népe, amelynek ága, rőzséje az ember lelkében reccsent. Ki-ki elébe ment ilyenkor a halottaknak, a közelgő halottak napján „félúton találkozott az élő az eltávozottal.
A halottak napi terített asztalnál étel, ital, gyertyafény, s imádság hívta, várta a nemrég elhunytakat. E misztikus napon együtt ült az asztal körül, aki még él, s akinek a másik világról kellett visszajönnie, és a gyilkolódás, a halál ködös, lucskos napjaiban sem gondolta senki, hogy a halál elpusztulás.
Farkas napon a vén fa kidöntése után is ezért ültetett csemetefát a hajdan volt ember.
A régiek hitében az utolsó átváltozást, a halált csak a tisztult lelkű ember kapta: teste itt maradt, lelke el-, ki-, föltávozott. Mindez a minden testet csupaszító Skorpiót idézi, az esztendőkörös változásrend leglátványosabb, fullánkos halál idejét.”
Szent Ágoston így kezdi levelét, mely az elmúlásról szól:
„A halál nem jelent semmit.
Csupán átmentem a másik oldalra.
Az maradtam, aki vagyok, és te is önmagad vagy.
Akik egymásnak voltunk, azok vagyunk mindörökre.
Úgy szólíts, azon a néven, ahogy mindig hívtál.
Beszélj velem, ahogy mindig szoktál,
ne keress új szavakat.
Ne fordulj felém ünnepélyes, szomorú arccal,
folytasd kacagásod, nevessünk együtt,
mint mindig tettük.
Gondolj rám, kérj, mosolyogj rám, szólíts!”Végezetül álljanak itt Teréz anyának, korunk szentjének biztató szavai:
„A halál nem más, mint az élet folytatása, beteljesedése. Ez az élet még nem a vég, aki annak hiszi, az fél a haláltól. Ha meg lehetne győzni az embereket arról, hogy a halál nem más, mint Istenhez való hazatérés, nem lenne többé félelem.”
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
