A Nemzetstratégiai Kutatóintézet is csatlakozott a 2021-re hirdetett Esterházy János-emlékévhez, mely fontos mérföldkőnek tekinthető a felvidéki mártírpolitikus boldoggá avatási perében. A kutatóintézet többek közt azzal vette ki részét a szakmai tevékenységből, hogy az évről évre megvalósuló esszé- és rajzpályázatának változó témaköreit idén Esterházy János tematikájával egészítette ki. A felhívásra összesen 52 pályamű érkezett be szerte a Kárpát-medencéből, 46 képzőművészeti alkotás a legalsó korkategóriától kezdve a legfelsőbbig, valamint 6 esszé.
A kutatóintézet a Felvidék.ma rendelkezésére bocsátotta ezeket a pályaműveket, ezért sorozatban valamennyit leközöljük, hogy olvasóink is láthassák, miként látja a fiatalabb generáció Felvidék mártír grófjának alakját.
Negyedikként Tóth Viktória, a füleki gimnázium diákjának esszéjét tesszük közzé.
Amikor a pályázati felhívást elolvastam, akkor rögvest elhatároztam, hogy biztos nem politikusról fogok esszét írni. Igazán nem is szeretem a politikát.
Nos, most meg itt tartok, hogy a véleményemet megmásítom, hiszen csupán ennek a versenynek köszönhetem vele való találkozásomat, természetesen képletesen, írásokon, könyveken, tanulmányokon keresztül. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hatással lesz rám Esterházy János élete, küzdelme, személyisége. Nemes cselekedetei megváltoztatták a háborúról, hűségről, ellenszenvről alkotott eddigi elképzelésemet. Tisztelem őt kitartásáért, nemzethez és Istenhez való hűségéért.
„Csak az a nemzet érdemes jobb sorsra és örök életre, amely meg tudja becsülni nagyjait, és amelynek mindig szeme előtt lebeg azok példát adó munkássága” – vallja Esterházy, s vallom vele együtt én is.
Napjainkban hasonló magvas idézetek nem igazán születnek politikusaink szájából, sőt egyáltalán magyar szó alig hangzik el egy szlovákiai politikustól, aki a felvidéki magyarokat, nemzeti kisebbségeket képviseli, sorsukra tisztelettel néz, igazán törődik gondjukkal. Sajnos, kevesen érnek fel az ő nagyságához.
Kutatásom során olvastam, hogy jó nevelésben részesült, nemesi származású gyerekként fogta fel az 1920-as Trianon pusztító hatását, amelyet ő és családja is megsínylett. Alžbeta Tarnowska, a lengyel származású grófnő, Esterházy János édesanyja hűséges hazaszeretetre nevelte három gyermekét, és Trianon után özvegyen sem hagyta el a magyar földet. Igaz, sokkal nehezebb lett így az élete, de ezért a vállalásáért mások is felnéztek rá, és az én tiszteletemet is elnyerte ez az édesanya.
Fia is ezt a göröngyös utat választotta, politikusi pályára lépett Csehszlovákiában. Kassa képviselője lett a prágai parlamentben. Vállalta az állandó harcot, kemény munkát akár a szenvedés ellenére is, mert bűntudata lett volna, ha cserbenhagyja szülőföldjét, a magyar népet. Lelkiismeret-furdalása lett volna, hogy nemzetét, a sajátjait cserben hagyja akkor, amikor a legnagyobb szüksége volt a politikai vezetőkre. Széchenyi István szerint: „A szó szentsége azon bíró, mely uralkodó és nép közt ítél, s ha az egyszer megsemmisül, hiába szól a törvény.”
Ezt a nézetet vallotta Esterházy János is, hiszen szavaival, beszédeivel mindig is a békét akarta megteremteni a nemzetek között. Ezt támasztják alá nemes cselekedetei, gyakori szónoklatai. Az ország minden szegletében megfordult, reményt öntve a magyarok lelkébe, akik általában tömegesen, türelmetlenül várták biztató szavait. Megvendégelték őt, megosztották vele étküket és panaszaikat is. Ugyanúgy, mint anno Mátyás király a népmesékben, csak a mi esetünkben egy politikus bőrébe bújtatva.
A betelepített szlovákokat tisztelettel fogadta, és kérte a magyarokat is, hogy ne legyenek velük ellenszenvesek, inkább megértéssel fogadják őket. Ezzel bizonyította jóindulatát a más nemzetiségű polgárokkal szemben is. Szónoklataiban nagyrészt a kisebbségekre vonatkozó törvények jobbá tételére fektette a hangsúlyt. Ezt teszi a zsidók kitelepítéséről szóló törvényjavaslatakor is. „Veszélyes útra tért a szlovák kormány, amikor a törvényjavaslatot benyújtotta, mert ezzel elismeri jogosságát annak, hogy a többség a kisebbséget egyszerűen kiebrudalhatja. Én azért nem szavazok a javaslat mellett, mert istentelennek és embertelennek tartom” – mondta határozottan Esterházy.
Ezen bátor, kemény felszólalása miatt lesz része az üldöztetésben, így családjának is Lengyelországba kell menekülnie.
Sohasem a saját érdekeit, hanem a közösség, a magyarok érdekeit képviselte. Gustáv Husákkal való tárgyalása is ezt igazolja, hiszen neki is a magyarok üldöztetését rótta fel. Emiatt 10 év munkatábor, Gulág következett az életében a Szovjetunió száműzöttei között.
Később a bíróság is kivégzésre ítéli, majd mégis „megkegyelmezve“ neki, életfogytig tartó börtönbüntetésre változtatják ezt.
A róla szóló filmben, amit néztem, megemlítették többször is húgát, Máriát, hogy mennyire törekedett a kiszabadítására. Elárulom, a kivégzéstől is ő mentette meg. Szöktetéssel próbálkozott, majd csalódottan tudomásul vette, hogy bátyja magára vállalja a börtönbüntetést, és nem akar kiszabadulni a rácsok mögül. Gondolom, Mária könnyes szemmel hallgatta végig, de végül beletörődött, mivel ha tényleg szeretünk valakit, akkor el is tudjuk őt engedni.
János már nem próbált, nem is hitt a menekülésben. Szinte minden börtönt ismert Szlovákiában, mindig több és több fájdalom, szenvedés érte a különböző vallatószobákban.
Családjáért imádkozott mindig, gondolom, otthon lett volna velük szívesen, de ő nem az az ember volt, aki félbehagyja a dolgokat, amiért küzdött, azt mindig be is fejezte.
Közben egészsége megromlott, kilyukadt két oldalon a tüdeje, ami nagyon fájdalmas lehetett, és a halálos ágyra került. Mellette ott feküdt egy gyermek, akinek már nem volt reménye az életben maradásra. János meggyötörten is 9 napon át imádkozott jobbulásáért, és akkor egyszer csak valami történt, a fiúcska felült, és enni kért. Ez volt az első olyan esete, hogy Isten segítségével embert gyógyított. Csodának nevezik.
Nemcsak az egészségét vesztette el az idők folyamán, hanem külsőleg is megváltozott, lélekben viszont megerősödött. A szemében látszott a sok kínzás, durva szó, galád cselekedet, a rengeteg nehézség, amivel szembenézett, mégis kihívásnak érezte ezt, ami megerősítette és megmutatta neki, hogy Isten milyen sorsra szánta őt.
Magam előtt láttam Őt, de nem politikusként, nem csupán nemes emberként, hanem szinte szentként. Látom őt Szent István vagy akár Szent Margit társaságában szolgálni a magyarok,a kisebbségek ügyét.
Minden bántalmazás ellenére kitartó imáival vigasztalta cellatársait, és bízott a kiszabadulásukban, ami csupán számára nem következett be.
Magas rangú emberről, politikusról olvastam, tanultam, aki mindenét feláldozva a szegények állapotától is lejjebb süllyedt. Aki akkor is küzdött az igaz ügyért, mikor már nem volt a sikerre remény. A sok szenvedés ellenére sem feledte el emberségét, hűségét, szeretetét minden élő lélek felé. Értük és a hazájáért a mártírhalált magára vállalva búcsúzott el és végül Isten országába tért.
„Vannak emberek, akikből valami erő, bizonyos hatalom sugárzik, amely vonz, lenyűgöz és imponál” – mondta Széchenyi István. Ilyen jó szándékú, Istenhez örök hűséget fogadó kiemelkedő politikusként ismertem meg Esterházy Jánost.
Hogy tiszteletünket fejezzük ki munkásságáért, az egyes lengyel, cseh, magyar és szlovák polgárok boldoggá kívánják avattatni Esterházy Jánost. Nagyon megérdemelné, hiszen János nemcsak a két nép (szlovák, magyar) megbéküléséért imádkozott, hanem azért is, hogy a közép-európai nemzetek fogjanak össze, különben minden kisebbség elvész a múlt homályában.
Boldoggá avatásával közelebb kerülhetünk ehhez a célhoz, és talán még ebben is igaza lehet? Lesz végre megbékélés?
(Tóth Viktória/Felvidék.ma)
