A magyar nyelv a Kárpát-medencében Trianon előtt és után

Tavaly augusztus 26-án Budapesten online konferenciát tartottak a Magyarságkutató Intézet keretében A magyar nyelv a Kárpát-medencében Trianon előtt és után címmel, melyről portálunk is beszámolt. A tizenegy előadás december óta kötetben is olvasható, melynek címe megegyezik a konferencia címével. A kötetet Pomozi Péter nyelvtörténész szerkesztette.

A fővédnökséget Prof. Dr. Kásler Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője vállalta. Köszöntőjében a következőképpen fogalmazott: „Jelen pillanatban küszködünk az angolszász szlenggel és… azzal a történelmi kényszerrel, hogy Trianonban hétfelé darabolták Szent István birodalmát és nemzetét. Jövőnknek záloga, sorsunknak biztosítéka az, hogy meg tudjuk őrizni nyelvünk identitásképző erejét, meg tudjuk őrizni tisztaságát, mert hiszen világos beszéddel lehet tiszta gondolatokat közölni.”  (9.)

A tanulmányok nagyobb része nyelvi és nyelvpolitikai folyamatokat elemzett, kisebbik része oktatáspolitikai kérdéseket feszegetett.

Beretka Katinka docens, újvidéki jogtudós a szerbiai nemzetiségi nyelvi jogok hullámzó helyzetét tekintette át az elmúlt fél évszázadban. „Kétségtelenül egy pozitív irányú jogkiterjesztésről beszélünk, amelyet bátran nevezhetünk a nyelvi jogok evolúciójának, és amely 1945-től kezdve egészen 1989-ig tartott; 1990-ben ugyanis Szerbia új alkotmányával kezdetét vette a nemzeti kisebbségi jogok visszanyesése.” Viszont „már a nyelvi jogok fénykorában is voltak olyan visszásságok, nehézségek, amelyeket sem akkor, sem azóta nem sikerült megoldani.” Ezek arra hívják fel a figyelmet, hogy szükség lett volna „stratégiaváltásra a nemzetiségi nyelvpolitika idevágó területén.

Az 1991. nyelvhasználati törvény, amely kisebb-nagyobb módosításokkal a mai napig hatályban van, teljes mértékben leszűkítette a nemzetiségek mozgásterét anyanyelvük hivatalos használati körét tekintve. (…) Ennek következtében pedig fokozatosan csökkentek azok a színterek, ahol ténylegesen lehetett magyarul ügyeket intézni, magyar feliratokat olvasni. (…)

Habár Szerbia kétségtelenül élen jár a régió országai között a nyelvi jogok garantálása terén, nem egyszer érte kritika a jogszabályok gyakorlatba ültetésének hiányosságai miatt.” (14.)

Az előadó ezután részletesen kifejtette témáját. „Habár 2002-től a kisebbségvédelmi törvényben, 2010-től pedig a nyelvhasználati törvényben is helyet kap a nemzetiségek egyenrangú hivatalos nyelvhasználatához fűződő joga, a szerb és egyéb nemzetiségi nyelvek valós egyenrangúsága mégsem hiánytalan…” (26.)

Végül a merre és hogyan továbbra keresi a választ. Jelenleg az egyes településeken a nemzeti kisebbség részaránya dönti el a hivatalos nyelvhasználat lehetőségeit. Holott legalább annyira „fontos a nemzetiségi nyelv ismerőinek, használóinak a részaránya” az adott településen. (31.) Erre azonban a hivatalos népszámlálások nem kérdeznek rá, így ezek részaránya nem ismert.

A merre tovább kérdésre az lehet a válasz, hogy a javító jogszabályok, melyeket a szerző részletez, nem lennének alkotmányellenesek és a rendelkezések módosításával megfelelő feltételek teremtődnének meg. „A magyar közösségnek még megvannak a kapacitásai ahhoz, hogy a van-e tovább? kérdés helyett a merre tovább?-ra összpontosítsunk. Ehhez azonban elengedhetetlen a támogató politikai döntés a hatalom valamennyi szintjén, és azon túl.” (32.)

Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke voltaképpen egy korábbi előadásának folytatásaként értelmezte előadását. Akkor a magyarországi és erdélyi autonómiatörekvéseket vázolta. A mostani a nyelv és kultúra szerepét óhajtja kidomborítani. A székelység Trianon után is megőrizte többségét szülőföldjén, ezért körükben nem alakult ki kisebbségi tudat. Az előadó hangsúlyozta, a helynévkutatás identitáserősítő tényező. A Székelyföldnek – nem csupán az ott élő közösségnek – nyelve a magyar. A folyók, hegyek, dombok és dűlők ősi magyar nevei „elválaszthatatlanok a földtől, amelyet a székelyek nem ok nélkül tekintenek hazájuknak.” (38.) A helynevek használatának joga egyben jelzi, „elismert-e a szülőföldjén őshonos közösség joga a saját hazához.” (uo.)

A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya szerint: „Minden népnek joga van az önrendelkezésre.” Asbjørn Eide, a neves norvég emberjogi szakértő szerint „ez a kisebbségekhez tartozó személyeket is megilleti, akik kétféle módon élhetnek” vele (39.). Vagy a többséggel együtt gyakorolják az önrendelkezés jogát, vagy területi autonómia keretei között, amit az Európa Tanács ajánlásai és határozatai is támogatnak.

„Az ENSZ dokumentum szerint az alapvető emberi jogok az emberi lény veleszületett méltóságából erednek.” Éppen ezért az „emberi jogokhoz hasonló módon kell elismerni minden közösség természetes kötődését a földhöz, ahol egy kultúrát teremtett, és ahol történelme alakult. (…) A katalánok voltak az elsők, akik ezt felismerték.” (40.)

Majd a nemzeti régiók védelmére indított kezdeményezés történetét tekintette át, melynek szövegét a Székely Nemzeti Tanács 2012-ben fogadta el, de az Európai Bizottság csak 2019-ben vette azt nyilvántartásba.

Ennek jelentősége, hogy egy új fogalmat kívánnak meghonosítani: a nemzeti régióét. „Az önálló állammal nem rendelkező nemzetek olyan területeken élnek Európában, amelyeket kulturális szigeteknek lehet tekinteni. Ezek ugyanúgy hozzájárulnak Európa kulturális sokszínűségéhez, mint Európa nemzetei.” (42.) E fogalom kollektív jogra épül: jog a hazához. Románia alkotmánya ugyan de jure elismeri ezt a jogot, „de de facto ennek a jognak a garanciái hiányoznak. A feladatunk az, hogy az „alkotmányos rendelkezésnek a feltételeit is megteremtsük. Ez lenne Székelyföld területi autonómiája. A székelyek joga a székely hazához, Románia alkotmányos keretei közt és anélkül, hogy az a román többség érdekeit vagy az ország törvényes rendjét sértené.” (uo.)

Kovács László, somorjai magyar-történelem szakos tanár

a nyelvjárások és a köznyelv viszonyát vizsgálta a kisebbségi nyelvhasználatban.

A beszélő három szinten találkozik anyanyelvével. Az igénytelen, familiáris szinten, mely sokszor nyelvjárást alkalmaz. A középsőn, mely szakmai-közéleti és az igényesen, de passzívon (tömegkommunikáció, szépirodalom). Miközben kisebbségi szinten a középső hiányzik, ezért ezen a ponton a legfejletlenebb. A gond abból adódik, hogy kisebbségi helyzetben az anyanyelvjárás fölé nem a köznyelvet, hanem az idegen nyelvet, az adott esetben a szlovákot követelik meg. Az írásos ügyintézés idegen nyelvű. A dél-szlovákiai üzemekben is.

A köznyelvet beszélők csoportja elenyészően csekély. Azok, akik óvodás kortól szlovák oktatásban részesültek, ha nem asszimilálódtak, „szinte változatlanul őrzik az anyanyelvjárásukként elsajátított kódot. A köznyelvi nyelvhasználat részéről őket szinte semmilyen hatás nem érte s nem éri…” Passzív hatást csak a tévé gyakorol rájuk, mert magyar nyelvű sajtót rendszerint nem olvasnak. Nyelvhasználatuk beszűkült, náluk „a legtöbb kölcsönzött idegen nyelvi elem.” (51.)

Az előadó leszögezi, „a szlovákiai magyar viszonylatban kialakult egy kisebbségi nyelvváltozat. …a szlovákiai magyar beszélő a szlovák nyelv hatására más nyelvi elemeket, vagy más jelentéssel használja a magyar nyelvi elemeket.” (52.)

„A szlovák nyelv hatása a nyelv minden szintjét érinti, leginkább azonban a szókészletben jelennek meg nyelvhasználatában az idegen elemek.” (53.) A leggyakoribbak a tükörfordítások, melyek sajnos állandósultak. Még a szlovákul nem beszélők is ezeket használják, így az ebben a közegben születő magyar gyermek ezt sajátítja el anyanyelveként, ami nyelvi elkülönüléshez vezet. Az ez ellen való „védekezés azonban csak az iskolai oktatás, az anyanyelvi nevelés keretei között lehet hatékony.” (54.)

Máté László kassai tanár a város és vidéke gondjairól számolt be, melyekről sok helyütt írt már, így most részletesebben nem térünk ki előadására. Értekezése végéből idézünk. „A népszámlálás amolyan bizonyítvány egy kisebbségi közösség helyzetéről és életképességéről. (…) Jó lenne hinni, hogy holnap is lesznek még igazi kassai polgárok, s lesz magyar iskola, magyar szó a Kassa környéki magyar falvakban.” (66.)

Pomozi Péter nyelvtörténész a Kárpát-medencei többnyelvűségi mintáiról értekezett Trianon előtt és után. Kitért a francia államnemzet (Staatsnation) és német kultúrnemzet (Kulturnation) fogalmára. „A Magyar Királyság történetében a kora középkortól a romantika koráig megfigyelhető dinasztikus hungarus-tudat ezzel a francia államnemzet-felfogással szemben azt jelentette, hogy az állam az őt alkotó lojális etnikumok közössége.

Ez teret engedett a korona határain belül olyan párhuzamos etnokulturális folyamatoknak, melyeket retrospektív szóhasználattal akár Kulturnation-csíráknak is nevezhetnénk. Az, hogy a történelmi Magyarország sírjánál életerős nemzetiségek váltak az utódállamok vezető nemzeteivé, mindennél beszédesebben mutatja, hogy a magyar nemzetfejlődés sohasem járt a nyelvi kisebbségeket tervezetten eltipró klasszikus francia Staatsnation-úton, még ha utóbbi népszerűsítésére voltak is a magyar politika- és szellemtörténetben kísérletek.” (71.) Ezt erősítette az, hogy Mátyás halála után a Magyar Királyság területi integritása erőteljesen sérült.

A nyelvi identitás mint „spontán identitásképző elem” Trianon előtt „nem vált hatalmi, ideológiai, hatalomszerző és –megtartó harcok elsődleges fegyverévé.” (73.) Pomozi itt a népességváltozásokra tér ki az idők folyamán.

Trianon után a helyzet gyökeresen megváltozott. „A történetileg együtt élt natio-k, nemzetek közötti viszony, és az általuk használt különféle nyelvekhez fűződő viszonyrendszer változott meg az új államok mindenáron való asszimilációt erőltető politikai gyakorlata miatt.” (89.) Minden utódállam kivétel nélkül jogfosztást és kisebbségellenes diszkriminatív intézkedéseket foganatosított, csak azok mértékében volt különbség. „A kedvezőtlen folyamatokat gyorsította az autonómiák teljes hiánya is.” (95.)

Miután részletesen kitér a gondokra és azok okaira, a következő konklúzióra jut: „Közép-Európa csak őshonos népeinek kölcsönös tiszteleten alapuló etnikai-nyelvi-kulturális moz[a]ikjában létezik. (…) Ha tehát nyelvünket a disszimiláció segítésével-segítségével megtartjuk, nemzetünket tartottuk meg.” (101.)

Pusztay János nyelvtörténész, professzor emeritus a nyelvi szétfejlődés elleni stratégiáról beszélt. „Az asszimilációs folyamatban a nyelvi-kulturális asszimilációt előbb-utóbb követi az eredeti identitás feladása, s a többségi nemzetbe való beolvadás. Jól látjuk ezt az oroszországi – a saját etnikai hazájukban is kisebbségben élő, egyelőre még tituláris – finnugor népek esetében, amelyeknél ráadásul gyenge a közösség identitástudata is. A határon túli magyarság nagyobb része ma még erős magyar identitástudattal rendelkezik, ami fékezi a beolvasztás-beolvadás ütemét.” (107.)

Az anyaország nyelvének hatása számos tényezőtől függ. Egyike annak ideológiai, valamint a nyelvhasználat, a köznyelv és nyelvjárás megítélése és nem utolsósorban gazdasági teljesítménye.

A nyelvjárást beszélőket műveletlen, korlátolt embereknek tartják. Ez a nyelvjárások visszaszorulásával jár, ami a nyelvi gazdagság, a sokszínűség rovására megy. A nyelvjárást beszélő nevetség tárgya lehet, azt helytelennek, igénytelenebbnek érzik. „A nyelvjárás – főként a határon túli magyarság esetében – a nyelv megmaradásának vagy elutasításának stratégiai kérdésévé válhat.” (109.) A nyelvjárások közti eltérések ma még nem lényegesek, tehát nem nehezítik meg a kommunikációt.

„Van azonban a szókészletnek egy rétege, a szakszókincs vagy terminológia, amelyben a szinonimák használata az egyértelműség érdekében nem kívánatos.” (110.) Ezért lett volna fontos Trianon után létrehozni egy összmagyar terminológiai bizottságot. Erre akkor senki sem gondolt.

„Egy Kárpát-medencei magyar terminológiai adatbázis kialakítása céljából indítottuk el a maTer (magyar–magyar terminológia) programot, amely kiegészíthetné a már létező, részben hasonló projekteket (pl. Termini).” Ennek keretében az iskolai tantárgyak szakszókincsét óhajtják feldolgozni, amihez már hozzá is fogtak.

Összegzésképpen leszögezte, a „terminológia területén megkezdődött a magyar nyelv szétfejlődése. Hogy a szakmaközi magyar–magyar kommunikációban ne kelljen áttérni az angol nyelv használatára, egységesíteni kell a terminológiát. Ezt az iskolában kell megkezdeni, mégpedig magyarországi tankönyvek használatával, ami még nem mindenhol gyakorlat.” (117.)

Zékány Krisztina nyelvész, ungvári egyetemi tanár a nyelvi és nyelvpolitikai helyzet alakulását tekintette át Kárpátalján az elmúlt száz évben. 1920-ig ez a terület a Magyar Királyság részét képezte, majd 20 évre Csehszlovákiához csatolták, azután ismét a Magyar Királyság része lett, 1945-től a Szovjetunió kebelezte be, 1991-ben az önálló Ukrajnában találta magát. Tősgyökeres lakosai magyarok, románok, szlovákok és ruszinok voltak. Ezekhez érkeztek különböző korszakokban németek, zsidók, romák, lengyelek, oroszok, fehéroroszok, grúzok, örmények…

„A XX. században 16 különféle impériumváltást, belső berendezkedést, fordulópontot, katonai megszállást élt meg itt a lakosság.” (120.) Ez tragédiákkal járt és mély nyomokat hagyott a régió lakosai életének minden területén. Majd ismerteti a csehszlovák kisebbségellenes rendszert. A visszacsatolás után a kisebbségek nyelvi és kulturális jogaikat megtarthatták. Csak a zsidókat érintette a hátrányos megkülönböztetés. Ha korábban Kárpátalján több zsidó élt, mint Palesztinában, ez a deportálásokat követően drasztikusan megváltozott.

1944-50 között Kárpátalja szovjetesítése zajlott. A magyar és német kisebbség súlyos ideológiai és etnikai terrort szenvedett el. A magyarságot kollektíve büntették. 30, vagy akár 50 ezer magyart és németet hurcoltak el erről a területről. 10–16 ezer magyar pusztulhatott el a lágerekben. Viszont a többi nemzetiség anyanyelvi jogát nem korlátozták és az rendelkezésre állt egészen az egyetemi szintig.

1991-ben létrejött az önálló Ukrajna, ahol közel 130 nemzetiség és etnikum él, így szabályozni kellett a kisebbségi jogokat. A hét legnépesebb népcsoport 9,6 millió lakost tesz ki a 42 millióból (2020). Mivel több millió ember dolgozik külföldön, nem lehet népszámlálást tartani Ukrajnában, így pontos adatok nem állnak rendelkezésre.

1989-ben a törvény széles körű nyelvi jogokat biztosított a kisebbségeknek. Ez 2012-ig volt érvényben. A továbbiakban a szerző a törvényeket és az ukrán alkotmányt ismerteti, melyet 1996-ban fogadtak el. Az ukrán, mint államnyelv működésének biztosításáról szóló törvény (2019) a nemzeti kisebbségek már meglévő nyelvi jogait szűkítette.

A gazdasági helyzet romlása magával hozta a nemzetiségeket érintő viták kiéleződését, melyeket mesterségesen szítanak, „az ukrán hazafi addig sem törődik a nemzeti valuta elértéktelenedésével, amíg a másik nemzetbelit szapulhatja.” (133.)

Kárpátalján azonban jobb a helyzet, „nem jellemző a nemzetiségek közötti ellenségeskedés, hiszen egy nagyobb családi eseményen legalább két-három nyelven beszélnek az ünnepi asztal körül…”

A nyelvi jogok korlátozása 2014-ben kezdődött, amire a nemzetközi közvélemény azonnal reagált és óriási port kavart. „A leghatározottabban Magyarország állt ki a kárpátaljai magyarok anyanyelven való oktatásának korlátozása ellen.” (135.) Zékány összefoglalásképpen leszögezte, „a kárpátaljai magyarság talán még nem volt ilyen nehéz helyzetben, mint most. Kárpátalján a magyarság a megmaradásért küzd.” (141.)

A kötetet mindazoknak ajánljuk, akik felelősséget éreznek nemzetük sorsáért.

(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)