Ursula von der Leyen EB-elnök szerint „szívesen látjuk Ukrajnát az EU-ban”. Ezzel csak egyetérteni lehet, amennyiben a geopolitikai instabilitás és háborús fenyegetés örökös lázában szeretnénk élni mindennapjainkat.
Arra most ne is pazaroljunk pár szónál többet, hogy a nyugati háborús uszítás egyik leghangosabb, feltörekvő szereplője, Szlovákia (Eduard Heger és Zuzana Čaputová államfő személyében) azonnal rezonált a Leyen-féle agylázra és kijelentették, hogy minden elképzelhető módon támogatják Ukrajna EU-integrációját.
Amihez persze nyilván járna egy NATO-tagsági igazolvány is, hiszen az ukrán elnök a boci szemeivel most azt is kéri szépen – Elon Musk műholdjai, az izraeliek Vaskupolája, a világ összes vadászrepülőgépe és bitcoinja mellett.
Háború dúl, kegyetlen, mocskos háború, immáron ötödik napja. Vérrel, könnyel, szenvedéssel, felfoghatatlan és borzasztó emberi tragédiával, amit ártatlan embereknek kell elszenvedniük. Nem a Kijevben éveken át szorgoskodó CIA-manóknak, és nem is az orosz megfelelőiknek, hanem az Ukrajnában élő ukránoknak és nem ukránoknak.
Ilyen körülmények közepette a nyugati szabad világban minimum elharapják a torkát annak, aki kérdéseket mer feltenni Ukrajna (állam) felelősségével kapcsolatban.
Mi sem tesszük – egyenesen a válaszok után próbáltunk menni, olyan valakihez, aki valamit értett a diplomáciából. Az utolsó élő emberhez, akit nemcsak a gravitáció tart ezen a földön, aki úgy látja a dolgokat, ahogy azok vannak. Mert azoknak alakítójuk volt egykoron. Henry Kissingerről van szó, Nixon és Ford külügyminiszteréről, akinél kevesen értették és értik jobban Európa geopolitikai problémáit.
Nos, 2014-ben – tehát 2014-ben! – ez a bizonyos Henry Kissinger ezt írta a Washington Postban az ukrán kérdésről:
„Az ukrán kérdést túl gyakran állítják be úgy, mint egy vagy-vagy kérdést: Ukrajna a Kelethez vagy a Nyugathoz csatlakozik-e. De ha Ukrajna fenn akar maradni és gyarapodni akar, akkor nem lehet egyik oldal előőrse a másik ellen, hanem hídként kell működnie közöttük.”
Illetve: „A Nyugatnak meg kell értenie, hogy Oroszország számára Ukrajna soha nem lehet csak egy idegen ország.”
És magáról Ukrajnáról:
„A nyugat nagyrészt katolikus, a kelet nagyrészt orosz ortodox. Nyugaton ukránul, keleten többnyire oroszul beszélnek. Ha Ukrajna egyik fele megpróbálná uralni a másikat – ahogyan ez eddig is történt –, az végül polgárháborúhoz vagy felbomláshoz vezetne.”
Amit ehelyett Kissinger ajánlott:
- Ukrajnának joga van szabadon megválasztania gazdasági és politikai kapcsolatait, beleértve Európát is.
- Ukrajnának nem szabadna csatlakoznia a NATO-hoz.
- Ukrajnának olyan kormányt kéne választania, amely a nép akaratát képviseli, a vezetők az ország különböző részei közti megbékélés politikáját gyakorolják. Nemzetközi szinten pedig Finnországéhoz hasonló magatartást kéne tanúsítaniuk. A legtöbb területen együttműködve a Nyugattal, de gondosan elkerülve az Oroszországgal szembeni intézményes ellenségeskedést.
- A fennálló világrend szabályaival összeegyeztethetetlen, hogy Oroszország annektálja a Krímet, de Ukrajna és a Krím kapcsolatát kevésbé törékeny alapokra kéne helyezni. Oroszország elismerné Ukrajna szuverenitását a Krím felett, Ukrajna pedig megerősítené a Krím autonómiáját.
„Ha nem sikerül valamilyen, ezeken vagy hasonló elemeken alapuló megoldást találni, a konfrontáció felé való sodródás felgyorsul. Ennek az ideje hamarosan elérkezik.”
Írta mindezt a diplomácia 20. századi legnagyobb zsenije 2014. március ötödikén. Teljesen fölöslegesen, mert uniós vezetőink – egy teljesen alkalmatlan, közveszélyes politikai garnitúra – semmit sem értettek meg ebből, csak az üzemanyagot öntik vég nélkül a tűzre…
(Szűcs Dániel/Felvidék.ma)
