Reggel óta kavarognak a fejemben a gondolatok, jönnek elő az emlékek, és ha az eszem tudja is, hogy súlyos betegség után elhunyt Kantár Éva, a szívem még tiltakozik ellene, hiszen annyi terve volt, melyek egy részét együtt terveztük.
Novemberben hívtam őt telefonon, találkozunk-e Komáromban. Nem találkoztunk, mert kórházban volt. Előtte októberben együtt voltunk a Mérföldkövek honismereti konferencián, Udvardon. Ott azon szomorkodtunk, mennyire hiányzik Kusy Karcsi, aki nélkül nem volt Mérföldkövek, de Kantár Éva nélkül sem volt. Eddig.
Nos, novemberben elmondta, beteg, kórházba került kivizsgálásra, itt elkapta a Covidot is, de gondoskodnak róla, így hamarosan meggyógyul, túl lesz ezen is. Úgy érezte, jó kezekben van, mert visszakerült ahhoz az orvoshoz, aki már egyszer meggyógyította. Aztán decemberben hazament, de újra visszakerült a kórházba. Ekkor még mindig azt mondta, jó kezekben van, bízik a gyógyulásban. Csak januárban került ismét haza. Még ekkor is bizakodó volt, amikor beszéltünk, mondta, sokkal jobb a hazai étel, mint a kórházi, meg egyébként is… Aztán beszéltünk a terveinkről, hiszen októberben elterveztük, amint lehet, megtartjuk a Kantár Csaba emlékére megtartott estet.
Évekkel ezelőtt felajánlotta a Via Nova ICs-nek, hogy szervezzük együtt a méltatlanul korán elhunyt fia emlékére az esteket. Csabát személyesen ismertem, mivel egy szakra jártunk Nyitrán, igaz ő kettővel felettem. De Éva néni nagyon örült neki, hogy a sors egymás útjába irányított minket, ismét, hiszen ismertük egymást a Csemadokból is, de Éva néni akkor is ott volt, amikor a MIK táborban Csaba költészetéről beszélgettünk. Akkor a tehetséges fiatal költő már nagyon beteg volt, s édesanyja mindenben támogatta, ahogy korábban is.
Nehéz élete volt, mondhatnánk, de a siránkozás helyett körülvette magát fiatalokkal, akikből erőt merített, akiknek példát mutathatott. Irányíthatta őket, a szó nemes értelmében. A szívét adta volna a magyarságért, a Csemadokért, mindig azon törte a fejét, hogyan lehetne új embereket bevonni, hogyan lehetne a fiatal tehetségeket felkarolni, hogy ne kallódjanak el és megmaradjanak a magyarság számára. Szó szerint: ahol és akinek tudott, segített.
Kantár Évá személyében a Csemadok és a magyarság is veszített, ismét, olyan személyt, aki mozgatórúgója volt az eseményeknek, nem várta meg, míg mások teszik meg, amit kellett, hanem megfogta a munka végét. Tavaly még boldogan mesélte, sikerült megvalósítani egy nagy álmát, hívott, hogy mindenképpen menjek el a szímői Esterházy János-emléktábla avatására, és mindenképpen menjek a szentmisére is. Nem bántam meg. Ismét igaza volt, nagyszerű kezdeményezés és nagyszerű rendezvény volt.
Emlékszem, egyszer a nemzeti összetartozás napján Szímőn is részt vettem az ünnepségeken. Portálunkon meg is jelent róla egy cikk, Éva néni kétségbeesetten hívott, nem lehet megosztani a közösségi hálón, mivel letiltották, állítólag nacionalista felhangja volt. Megbeszéltük, valakinek nem tetszett a magyar zászló. Nevetett és azt mondta, kiszúrok én velük. Lefotózta a cikket a számítógépben és úgy osztotta meg a beszámolót.
Tavaly boldogan vette át a Csemadok Életmű Díjat Éberhardon a nemzeti összetartozás napja alkalmából rendezett ünnepségen, januárban azt a járvány miatt nem lehetett átadni. Talán szimbolikus volt, hogy éppen a június 4-e alkalmából megtartott rendezvényen vehette kézhez. Megérdemelte. Ekkor már mondogatta, nem vállalja a továbbiakban a Csemadok Érsekújvári Területi Választmánya elnöki posztját, a sors mégis úgy hozta, hogy ismét őt választották meg elnöknek. Talán érezte, hogy át kell adnia. Nem sikerült…
Kedves Éva, soha nem felejtünk, sem mi Csemadok-tagok, sem azok a fiatalok, akiknek annyit segített, hogy ne adják fel, hogy folytassák az írást, hogy dolgozzanak a magyarságért!
Nyugodjon békében!
(Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
