325 évvel ezelőtt, 1697. szeptember 11-én folyt a zentai csata, mely az ötödik osztrák–török háború legjelentősebb és legvéresebb döntő csatája volt, egyben az Oszmán Birodalom egyik legsúlyosabb veresége. A szövetséges keresztény sereg – rég nem tapasztalt összefogásban – Savoyai Jenő herceg, a keresztény seregek fővezérének vezetésével győzelmet aratott az Elmas Mehmed nagyvezír által vezetett török hadakon, a jelenlevő II. Musztafa szultán seregén.
Eugène de Savoie, vagy magyar alakjában Savoyai Jenő 1663-ben született Párizsban, arisztokrata család sarjaként, így gyerekkorától kezdve jelen volt XIV. Lajos francia uralkodó udvarában. Savoyait vonzotta a katonai pálya, annak ellenére, hogy környezete termete és kiállása okán állítólag gyakran gúnyt űzve igyekezett lebeszélni az ifjút ezekről a terveiről.
A 17. század végén kibontakozó, másfél évtizedig tartó törökellenes háború alatt megmutatkozott Savoyai Jenő briliáns hadvezéri képessége és politikai érzéke. Bécs védelme mellett (1683) Savoyai Buda felszabadításában (1686) és Belgrád felmentésében (1690) is részt vállalt, mielőtt 1696-ban I. Lipót császár a török elleni háború fővezérévé nevezte ki.
Az Oszmán Birodalom másfél évszázados terve volt a keresztény Európa jelképes városának, Bécsnek az elfoglalása. A 17. század végén a Porta ismét kísérletet tett Bécs elfoglalására, de a város védelmére összeállt keresztény koalíció az ostrom visszaverését követően a római pápa diplomáciai erejét latba vetve az iszlám európai kiszorítását vállaló Szent Ligává avanzsált. A keresztény szövetségben egyesült hadak nemcsak Budát foglalták vissza, de 1690-re – ideiglenesen – egészen Szkopjéig (ma a független Macedón Köztársaság fővárosa) sikerült a török vonalat visszaszorítani.
Az 1697-es év a török háború kritikus esztendeje volt. A Habsburg-kormányzatnak szembe kellett néznie a Duna-térségben hatalmát fenyegető térvesztés veszélyeivel. Míg az augsburgi liga (katonai védelmi szövetség, 1686-ban alakult) országai közti feszültség zajlott, addig II. Musztafa török szultán 1697. június 17-én, 100 ezer főnyi haderővel megindult Magyarországra.
A zentai csata, a bácskai várostól délre, a történelmi Magyarországon, a Tisza keleti partján folyt (ma Szerbia területe). Ebben az időben a korabeli térképeken Zenta formálisan volt feltüntetve, mivel a török korban a település és környéke szinte teljesen elnéptelenedett. A Szent Liga ideiglenes balkáni sikereit követően II. Musztafa szultán óriási csapatösszevonása miatt a keresztény szövetségesek a Duna–Száva vonala mögé vonultak vissza.
Savoyai, elvetve a kiadások miatt aggodalmaskodó bécsi Haditanács teljes visszavonulásra adott parancsát, a rendelkezésre álló német, magyar, szerb, horvát, francia és spanyol erők összevonásával és felderítő állások létesítésével azonban meg kívánt ütközni a török sereggel.
A mintegy 70–80 ezer katonával felvonuló török szultán táborához Thököly Imre vezetésével félezer lovas hegyaljai felkelő is csatlakozott. Thököly javaslatára Elmas Mehmed nagyvezér az eredeti partiumi vonulási tervtől elállva a Tisza vonalát követve vonult volna Szegeden keresztül Észak-Magyarország irányába. A Tisza zentai szakasza évszázadok óta ismert és használt folyami átkelő volt, így a sereg számára is kedvező terepadottságainak köszönhetően nem véletlenül választotta Zentát a török nagyvezér helyszínül. A bánságiról a Tisza bácskai oldalára átkelni szándékozó török hadseregről Savoyai szeptember 10-én értesült, így szeptember 11-e hajnalán csapataival Zenta mellé vonult, és kis felderítő csapat élén előrelovagolva a Zenta melletti Orompart dombos magaslatáról kémlelte ki a török csapatmozgást a Tiszánál.
A törökök ekkor több tucat folyami csónak és ladik felhasználásával az átkeléshez hajóhidat létesítettek, majd a bácskai oldal hídfőjénél sorba állított társzekerekkel belső sáncot alakítottak ki. Savoyai Jenő támadása a török csapatokat sebezhető állapotban érte, mivel a külső sánc kialakítása még nem fejeződött be, a sáncrendszer félköríve nem zárult be és rajta egy nagy nyílás volt látható. Amikor a sáncok között és mögött feltorlódott 35 ezer török katonát félkörívben átkarolta a mintegy 60 ezer főből álló császári sereg, Savoyai parancsot adott a pontonhíd ágyúzására.
A negyvennégy ágyú folyamatos tüze alatt a török katonák között eluralkodott a pánik, s hiába küldte a szultán a bánsági oldalról a szpáhi elit lovasságot a túloldalra, az ellenség félgyűrűjének áttörése nemcsak sikertelen volt, de további kavarodást is okozott. Miután a császári csapatok elfoglalták a hídfőt, a bácskai oldalon rekedt több tízezer török katona a reménytelenné vált helyzetben a magas partról a Tiszába vetette magát. A későbbi néphiedelem az apály idején, a Tiszán előbukkanó Török- vagy Eugén-szigetet a zentai csata során elesett török katonák holttestét befedő iszapból keletkezett zátonyhoz kötötte.
A veszteségeket számszerűsítve még jobban kitűnik a szövetséges sereg győzelemének jelentősége: Savoyai Jenő csapatai, az ütközet méreteihez viszonyítva meglepően kevés, összesen 699 elesettet és 1934 sebesültet számláltak, ezzel szemben a török oldalon nagyjából 20–30 ezer halottat jegyeztek föl.
Elmas Mehmed nagyvezírt, továbbá számos beglerbéget, az anatóliai és a boszniai pasát, a janicsár agát és több magas rangú főtisztet szintén a harctéren érte a végzet. A zsákmány sem volt mindennapi, 160 ágyú, tízezer megrakott szekér, több tízezer vágómarha és ló, rengeteg zászló, lőszer, élelmiszer mellett a szultán hadipénztára és olyan különlegességek is a győzteseket gazdagították, mint a szultán pecsétje, kardja, ezüstkészlete.
A keresztény hadak fényes győzelmét 1697. szeptember 21-én a díszbe öltöztetett Bécs fáklyás körmenettel és diadaloszlopokkal ünnepelte, hatalmas feliratokon hirdetve, hogy „Bécs Zentánál megszabadíttatott” (Vienna ad Zentam servata). A zentai diadalról a katolikus európai országok nagy ünnepéllyel emlékeztek meg, a Habsburgok spanyol ágának révén pedig még az amerikai földrészek spanyol gyarmatain is Zentát és Savoyait ünnepelték.
A zentai csatát követően a Szent Liga országai 1699 januárjában békét kötöttek az Oszmán Birodalommal Karlócán és aláírták a Karlowitzi Szerződést. A pillanatnyi hadi helyzetet rögzítő békeszerződéssel Erdély és Magyarország – a Bánság kivételével – Habsburg uralom alá került, Savoyai későbbi győzelmei nyomán pedig, a Bánság visszafoglalásával (1718-as pozsareváci béke) teljesen helyreálltak a középkori Magyar Királyság határai. Bár a nagy európai háborúk során a 18. század elejére Közép-Európába szorított Habsburg dinasztia megkezdte egy olyan központosított dunai birodalom kiépítését, amely gyakran a magyar nemesi rendek nyílt ellenállásával találkozott, mindezek az események azonban nem csökkentik Savoyai Jenő herceg zentai hadi tettét, amellyel hosszú évtizedek után a török kor véget ért Magyarországon.
Forrás: Wikipédia, Vitézek a Hazáért, Újkor.hu.
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
