Elegem van, hogy állandóan azzal példálóznak, mennyi nő, mennyi fekete, mennyi LMBTQ-s, meg mennyi egyéb divatos mások vannak, akiket állítólag nem tisztelünk eléggé, mi mindenhol kéne még lenniük, mennyi jogra van szükségük, meg mi mindenüket kell tolerálnunk. Azt is megmondják, egy kormányban, fociban, igazgatótanácsban, politikában stb. milyen részarányban legyenek.
Mintha a másságok érdemben szakmai kvalifikációt jelentenének. Éspedig úgy, hogy egy előre megállapított kvótában gondolkodnak az önjelölt okosok, vagyis eleve megállapítják, mennyi miféle másnak kell lennie itt meg ott.
Eredetileg abból indult ez ki, hogy a férfiak és a nők (meg egyéb mások és nem mások) között egyenlőséget tettek. Aztán elszaporodtak a mássággal foglalkozó egyéb valós meg kitalált gondok, következetesen összezavarva az egyenjogúságot az egyformasággal (sőt még e fogalmak értelmét is kikezdték), s követelik, egyenlő joga legyen mindenkinek mindenben.
Ha ezt következetesen végiggondolom, akkor egy suszter is tervezhet atomerőművet, egy kertész is végezhet szívtranszplantációt. Vagy ebben már nem érvényes az egyenlőség?
Vannak alapvető jogok, amelyek természetesen mindenkinek kijárnak, mint például a választójog. Bár… Bár mégsem jár az mindenkinek: korhoz van kötve. Nyilván azért, mert felelősen dönteni csak bizonyos érettséggel, föltételezett műveltséggel lehet. Ám akkor nehezen érthető, egy analfabétának miért van választási joga, sőt miért lehet még megválasztani is. A nők egyenjogúsítása ürügyén azért aggódnak, hogy nincsenek kellő mértékben ilyen-olyan ágazatban reprezentálva. De attól, hogy valaki nő, az még nem jelent szakmai képességet, nem jogosíthat föl senkit egy bizonyos munka ellátására.
Egyenjogúság akkor volna, ha a szakmai rátermettség döntene, akár a nő, akár a férfi javára. S ez minden egyéb másságra is vonatkozik. Micsoda kommunista kirekesztő módszer az, hogy bárki a neme vagy bőrszíne (párttagsága!) stb. alapján legyen a kiválasztott szakember? Ez egy álságos kommunista egyenlősdi-játék, de attól nem leszünk egyenlőek, sem egyenlőbbek, sem egyenrangúbbak.
Arra emlékeztet ez, amikor a kommunista időkben meghatározott kvóta alapján vettek föl tagokat a kommunista pártba: a munkásoknak többségben kellett lenniük, holott az értelmiségiek inkább vágytak oda, mivel a párttagság a karrier kérdésében szinte kötelező szempont volt.
Azért legyen egy nő mondjuk igazgató, hogy az a statisztikában kimutatható legyen? Épp ez volna megkülönböztetés, a diagnózis csalhatatlan jele. Egymás specifikumának a kölcsönös tisztelete sokkal hasznosabb volna.
Egészen furcsa a helyzet a futballal kapcsolatban. Miért jó, ha egy férfi focimeccs bírója nőnemű? Hogy ne legyenek diszkriminálva a nők? Már arra is utalgattak, hogy Argentínának azért nincs fekete játékosa, mivel rasszisták. Az ilyeneken, ha nem gondolnák komolyan, csak nevetni lehetne.
Engem más diszkriminációra tanítottak, például, hogy udvarias legyek, hogy villamosban nőnek, idősebbnek illik átadni az ülőhelyet. Ma, ha tömegközlekedek, ennek nyomát sem látom, a suhancok ülnek, az okostelefonjukat nyomogatják. Az föltűnő, ha egy fiatal, egy férfi föláll, s hellyel kínálja a nőket, az idősebbeket, látható különbözésükre való tekintet nélkül. De ki tehet erről, ha nem mi, idősebbek?
A mama ahelyett, hogy az ölébe venné, a buszban leülteti a gyereket, s ott áll mellette bevásárlótáskával a kezében. Ilyen „demokráciára” tanítjuk a gyerekeket, de aztán ne csodálkozzunk, hogy mire megvénülünk, hiába támaszkodunk keservesen egy botra, senki sem adja át a helyét.
Ha tetszik, ha nem: különbözőek vagyunk, nem egyformák, s ezt a jog megítélésénél is figyelembe kéne venni. Ugyanakkor fontos a másság tisztelete, meg kell tanulnunk megkülönböztetni azt.
Hogy például a nőben a nőt tiszteljük, függetlenül attól, főorvos-e az illető, vagy piaci kofa. Hogy ne úgy viselkedjünk, mint egy bunkó. Mert ez az „egyenlősdi” nem más, mint neveletlenség, primitív faragatlanság, az illendőség, európai hagyományaink barbár fölrúgása.
(Aich Péter/Felvidék.ma)
