Az új esztendőt általában mindenféle fogadalmakkal, ígéretekkel szoktuk köszönteni, olyanokkal, amelyek személyes jobbulásunkat hivatottak támogatni. Eltekintve attól, hogy ritkán szoktuk betartani, a mostani új esztendővel ez, úgy tűnik, némileg másképpen néz ki. Vagy nekem van hamis elképzelésem arról, mi a jó, s mi a rossz. Mert mi jó? Ami nekem megfelel, az a hangoskodóknak egyáltalán nem – és fordítva.
Számomra az egyik legfontosabb jó a béke. Én így gondolom – s reményeim szerint sokan egyetértenek ebben velem. Csak az a baj, hogy az ezzel egyet nem értők is sokan vannak, és túl hangosan, hatalmi pozícióból hangoztatják eltérő nézetüket, többnyire burkoltan, édes szájjal, megtévesztően. Pedig a háború itt van a nyakunkon, hiába tagadnánk, s hiába hivatkoznánk arra, hogy „csupán” a szomszédban: akkor is itt van, hat ránk és befolyásol. (Csak zárójelben jegyzem meg: bárhol van háború, mindenütt rossz az és mindenkinek rossz az – a fegyvergyártók kivételével.)
Az alapvető kérdés ezzel kapcsolatban: meddig lesz még (ott a határ túloldalán) háború? Nagyon kilátástalannak látszik annak vége. Mi több, meg is szokjuk, hogy van, hogy romba döntenek mindent és egymást gyilkolják az emberek, s ez már önmagában is rémes, miközben sikeresen elfelejtjük, hogyan alakult mindez. Mert rövid az emlékezet és sok a dezinformáció.
Amikor széthullott a Szovjetunió, az ukránok rájöttek, ők egy nemzet. Azelőtt nem sok alkalmuk volt erre, de most kitartó külső biztatásra ezt (többek között) úgy kívánták bizonyítani, hogy más nemzeteket (kisebbségeket) kisemmiznek. Ez az oroszoknak nem tetszett (hiszen egyúttal az orosz állam ellen is irányult ez), más érintetteknek sem (magyaroknak, románoknak stb.), viszont az oroszok erre a lehető legrosszabb módon, agresszióval reagáltak.
Európa pedig (na meg Amerika) ahelyett, hogy a békés rendezés érdekében lépett volna föl, értelmetlen, alig ható szankciókkal, „sújtotta” Oroszországot, amivel Európa maga alatt fűrészeli a fát, Amerikának ez viszont remek üzlet. Európától (az Európai Uniótól) sajnos aligha várható más megoldás: annyira átvette a Szovjetunió diktatórikus marx-lenini szerepét, ideológiáját és módszereit, hogy számára a nemzeti kisebbség vörös posztó: ahogy anno a Szovjetunióban a szovjet nemzetet akarták „kitenyészteni”, úgy most az EU egy új gleichsaltolt, újabb nevén globalizált nemzetet kíván „kinemesíteni”, s akinek az ilyen nem tetszik, vagy bármi kifogása van ez ellen, az fasiszta, soviniszta és rasszista.
Ezen túl fegyvert szállítani, hadd gyilkolják egymást halomra, sokkal előnyösebb, kevesebb lesz az éhes száj, kevesebben lesznek a kisebbségek is, azok ugyanis túl nemzetiek, éppen ezért veszélyesek, mivel mindenféle jogokat követelnek, az pedig ellenkezik az egységes új keverék-fajjal, ráadásul elvonja a figyelmet a különböző szexuális jogok előtérbe hozott kérdéseiről. Meg aztán ha már tisztességesen összelőtték Ukrajnát, rendkívül jó üzlet lesz az újjáépítése. Ne feledjük: az úgynevezett rendszerváltás után igen jó piacnak bizonyultunk a Nyugatnak, most pedig Ukrajnát igyekeznek krokodiluskönnyek kíséretében kiszipolyozni.
Erre kell a háború. Ukrajna újjáépítése sem lesz ingyen, kiváló üzlet az, ráadásul jót tesz a befolyás kiépítésének és a hatalom gyakorlásának. Erről mondjanak le? Mi lett volna, ha nem Oroszországot, hanem Ukrajnát boldogítják megfelelő szankciókkal, még jóval azelőtt, hogy Putyin lerohanta szomszédját, tartsák be (például) a minszki egyezményt, vagy (például) adják meg a nemzeti kisebbségeknek azt, ami jár nekik. Nem ez lett volna jobb?
Ezért marad a kérdés: meddig tart még ez a teljesen fölösleges, abszurd háború?
A neoliberális neokommunisták a békéről már nem is szónokolnak, de a tankokat bezzeg küldözgetik.
Aich Péter
