Azt már az ókori görögök is tudták, hogy nincs új a nap alatt. Mi pedig mégis nagyokat csodálkozunk, ha bekövetkezik valami „váratlanul”. Mert rövid az emlékezetünk, (nem ismerjük a történelmet) és sok mindent nem tudunk (sőt nem is akarunk tudni). Itt van például ez az orosz–ukrán proxy („helyettes”) háború. Na meg Putyin. Nem tudom, milyen jelzővel szólítsam, mert úrnak nem úr, elvtársnak pedig – hiszen már templomba is jár – szintén nem nevezném. Vagyis marad a „Minek nevezzelek?” (bocsánat, Petőfi!). Bár inkább Hitler jut eszembe, az, hogy Putyin nyilván Adolf-szindrómában szenved. Vagyis nem mondott semmi újat.
A II. világháború egyik nagy talánya, vajon Hitler miért támadta meg a Szovjetuniót. Igaz ugyan, az első lövést a náci Németország követte el, ám egy háború nem akkor kezdődik. Azt ugyanis elő kell készíteni. Ez bonyolult, időigényes művelet. Mégis elfogadott tényként kezeljük, hogy a náci Németország volt a kezdeményező, holott több indícium (amolyan corpus delicti) arra utal, hogy Sztálinnak is voltak ilyen tervei (hatalmas csapatösszevonásokat hajtottak végre a nyugati határon – többek között), csak éppen jól eltitkolták, így Sztálinnak bizonyos értelemben jól jött a német támadás, noha kétségtelenül váratlanul érte. Hitler úgynevezett politikai végrendeletében utal erre, mikor azt állítja, hogy a támadás oka „a hihetetlen veszély, amelyet Oroszország puszta létével számunkra jelentett. A vesztünk lett volna, ha egy napon megtámad.”
Ez nem légből kapott kitaláció volt, Hitler nem ok nélkül mondta ezt, idéztem már a Háborús ügyek könyvem Ki kezdte a háborút c. írásában. Ám úgy tűnik, a mai Nyugat máig azt gondolja, Hitler volt az egyedüli tettes. Még egy idézet (a moszkvai Pravdában jelent meg 1939. augusztus 9-én): „Éppen a védekezés érdeke azt kívánja a Szovjetuniótól, hogy kiterjedt támadási hadműveleteket hajtson végre az ellenség területén, ami semmiképpen sincs ellentétben a védelmi háború jellegével.” Sztálin tudta nélkül ilyen nem jelenhetett volna meg. Putyinnak jó tanítómestere volt: „védekező” háborúba kezdett mondván, „a Nyugat kezdte el a háborút, és mi bevetettük az erőket, hogy megállítsuk azt.” (Ebben is van ám valami, hiába tagadják az illetékesek.)
Vagyis ki a vétkes? Természetesen mindig valaki más, főleg az, akit megtámadtak. Putyin számára ez természetes (56-ban is Magyarország volt a vétkes, 68-ban Csehszlovákia, és akadt még több ilyen). Putyin, hogy békeszerető imázsát fitogtassa azt is mondta, hogy „Mi mindent megtettünk, hogy békésen oldjuk meg ezt a problémát.” Ez a kifogása annak, hogy egy problémát végül erőszakkal kell megoldani. Bravó!
Abban persze igaza van Putyinnak, hogy a másik oldalon sem voltak ártatlan báránykák, de az első puskalövést mégis ő követte el. Sajnos a történelem mindig ismétli magát. Néha más ruhában, más (vagy legalább hasonló) szavakkal, de mindig az igazság nevében, mi pedig, az információhiányos tömeg minden ilyen populista (és hazafias!) maszlagot lenyelünk. A helyzet hasonló, mint a Szovjetunió lerohanásakor. Mindegyiknél van egy álegyezmény – a megnemtámadási szerződés 1939-ből, valamint a minszki egyezmény 2014-ből és 2015-ből. A minszkit Merkel szerint azért kötötték meg, hogy időt nyerjenek (Hitler és Sztálin is ezt akarta!) és hogy Ukrajna megerősödjön. Békés szándékkal, hát persze. Aztán Putyin (Sztálin hibáját revideálva, s Hitler példáját követve) elsőként támadott, mert úgy vélte, jobb kártyái vannak. 1941-ben Hitler tábornokai is úgy vélték, a Szovjetunió nincs megfelelően fölkészülve, tehát legyőzhető (a mai Nyugat is ezt képzeli). Az oroszok ugyan a gyengeség több jelét mutatták, mégis egyértelmű, hogy nem lehet legyőzni őket. Kőolajat, gázt máshol is el lehet adni. Meg aztán Hitler nem is volt az első, aki nem jutott el az Urálig.
Azt is mondta Putyin, hogy Oroszország területszerző igényei nem állnak meg a szeparatista kelet-ukrán területeknél. Mármost tessék megnézni a történelmi térképet, hogyan nézett ki Európa a II. világháború előtt és után, s látni fogjuk, hogy a Szovjetunió volt az egyetlen ország, amely területi igényeket érvényesített. Németország, Lengyelország, Csehszlovákia, Finnország s a balti országok rovására, a japánoktól még a maradék Kuril-szigeteket is elvette. Szóval ez a területszerzési hóbort sem újság. Az oroszok agresszívek, már a cári időkben is folyamatosan nagyobbították országukat (a Szovjetunió szétesését pedig képtelenek földolgozni). Igaz, Szibériára gondolva senkinek sem jut eszébe, hogy az gyarmat volna – pedig az, csak nem tengerentúli, amilyenek a „klasszikus” gyarmatok lenni szoktak. S úgy könyveltük el, hogy ami az Uralon túl van, az nem gyarmat, hanem Oroszország törvényes része. Persze Kelet-Ukrajna is. Vagy az egész Ukrajna, ki tudja. Ha a Nyugat ettől tart, oka van rá. De ahogy ezt a kérdést kezeli, az elképesztően amatőr, legföljebb az oroszok malmára hajtja a vizet. Na meg a nagy (természetesen ártatlan és önzetlen nyugati) olajcégek malmára. 2022-ben ezek nyeresége az akkori magyar GDP másfélszerese volt. Csekélység, ugye.
Aztán van még egy érdekesség Putyin közlésében. Beharangozta, hogy Oroszország fölfüggeszti tagságát a közepes hatótávolságú nukleáris erőkről szóló egyezményben. Azt is elmondta, elsőként (persze!) nem használnak atomfegyvert (de azért „elkezdik” a nukleáris fegyverek fejlesztését) – na de talán maga Putyin sem gondolja komolyan, hogy ezt neki így bárki elhiszi. Ha szorul a kapca, nem szoktak válogatni az eszközökben. Bár akkor aligha lesz érdekes, ki nyomta meg elsőnek azt a bizonyos gombot. Akkor épp a mi fejünk fölött röpköd majd a sugárhalál jobbról-balról, hogy hatékonyabb legyen. Milyen jó nekünk.
Úgy tűnik (láthattuk), az egyetlen, aki e durva, fölösleges háború kapcsán mégis tanult valamit, az Putyin. Sztálintól például azt is, hogy jó az ipart az Urálon túl is tartani, mivelhogy odáig aligha jut el bárki seregestől. Még Zelenszkij sem – legföljebb megbilincselve, ha nem vigyáz. Bár az Adolf-komplexusos emberünknek sem ártana, ha inkább ott lenne. De egyelőre Moszkvában szónokol, és élteti pirruszi győzedelmeit. Egy nagy stadionban (egy sportpályát így is meg lehet szégyeníteni) az orosz invázió évfordulójára örömünnepet rendeztek, hazafias dalokat énekeltek, éltették a háborút. Nem tudom, látta-e valaki történelmi fölvételeken, hogyan művelték ezt a nácik. Például amikor Goebbels föltette a költői kérdést: Akarjátok a totális háborút? S a tömeg ujjongva ordította: Akarjuk! Putyin rendezvénye nem újdonság, csak végtelenül cinikus és ízléstelen ismétlés. A tragikus ebben az, hogy e tömeggyilkolás és pusztító rombolás hátterében kisebbségi, nemzetiségi problémák (is) állnak. Ha már az ukránok annyira öntudatos ukránok lettek, ahogy állítják, vajon miért tagadnak meg hasonló élményt más nemzetektől? Mert rengeteg orosz nemzetiségű ember él(t) ám Ukrajnában! Meg román, lengyel, és persze magyar. Ha ugyanis – legalább Putyin állítása szerint – az Ukrajnában élő nemzetiségeknek megadtak volna mindent, ami egy nemzeti kisebbségnek jár, okafogyottá válhatott volna az egész őrült háborúzás.
(Ismerős a fölállás, ugye? Na de kinek mondjam ezt? Úgy tartják, az igazságot csak annak érdemes elmondani, aki hallani akarja. Brüsszelben például ilyen gondok hallatán azon nyomban megsüketülnek. Csak a szankciós szirének hangját hallják, amellyel Európát is sikeresen tönkre lehet tenni. Mi, igaz, háborgunk és imádkozunk – de miért csodálkozunk?)
(Aich Péter/Felvidék.ma)
