Pogány Erzsébet a SZAKC alapítója, a Felvidék. ma létrehozója, s minden, ami ezen belül történt 2001 óta, az ő közreműködésével történt. Nem lehet nem felidézni emlékét, a felvidéki magyarságért végzett rendkívül gazdag és értékes közéleti tevékenységét.
Az életműből csupán idézve pár emlékezetes, maradandó emléket:
Kezdve az 1990-ben létrejött Együttélés Politikai Mozgalomban való közreműködésétől, a Rákóczi Szövetségben, a Magyarok Világszövetségében, értünk tevékenykedő mozgalmakkal, rendezvényekkel (a Felvidéki Tavaszi Emlékhadjárat elindítása a Felvidéken, Görgei-szobor állítása Szőgyénben, a polgármesterek részvétele a MVSZ világtalálkozóján, stb.) és hosszan sorolhatnám az anyaországban értünk vállalt rendkívül mozgalmas tevékenységét – mely által úgy jártunk hozzá ezen intézményekbe, mint az otthonunkba.
A státusztörvény életbe lépése után alig pár hónap alatt – Kárpát-medencei viszonylatban talán az elsők között – nyitotta meg a SZAKC irodáit Pozsonytól Kassáig.
S e célból, ezzel egy időben a magyar állam által adományozott pénzből újította fel a sok helyen romokban lévő Magyar Házakat, a Csemadok járási irodáit, ügyelve arra, hogy a SZAKC-irodák a településeken, járási székhelyeken a magyarságot szolgáló házakba, egyházi irodákba, iskolába kerüljenek.
Soha nem felejtem el az első iroda megnyitását Érsekújvárban 2001-ben, melynek aktív részese voltam fizetetlen járási Csemadok-titkárként, mely szolgálatot pluszban, a SZAKC-nál, kérésére örömmel vállaltam. A magyarigazolvány-kérelmezés irodája a Csemadok-székházban volt, s hihetetlen nagy érdeklődéssel, több fiatal felvételével indult be a sok ezer kérelem adminisztrálása. Később Párkányban is szükségessé vált az irodaház megnyitása. Általa a romos Csemadok Ház is szinte teljesen megújult itt is.
A Csemadok soraiban végzett munka mellett estig, s minden szombaton írtuk az igazolványkérelmeket, mert másképp nem győztük volna. Nagyon sok fiatalt alkalmazott abban az időben, ezért is volt számomra a bizalom megtisztelő, mert koromnál fogva már nem tartoztam közéjük, viszont sokat tanultam tőlük, főleg a rendszer technikai működése terén. Egy olyan szolgálatot vállaltunk fel, ami tulajdonképpen az életművünk volt, a magyarság szolgálata, védelme, korábban álmunkban sem gondoltuk, hogy a magyar állam megadja nekünk azt a kegyet, hogy befogad bennünket a magyar állampolgárok közé. Életem legszebb szakasza volt a SZAKC-nál eltöltött időszak, a magyarigazolvány-kérelmek közvetítése, az igazolványok átadása. Mennyi öröm, fájdalom tört fel mindazon – főleg középkorú is idősebb – emberekből, akik megélték ezt a történelmi időszakot.
Erzsébet mindenütt ott volt, kilincselt, segített, ahol egy jó magyar ügyet kellett szolgálni. Mindent elért, amit akart, de ehhez az őrült munkatempó, következetesség, teljes odaadás, a népe, nemzete szeretet kellett. S mindezek mellett végtelenül szerény is volt.
Kemény szigora, munkamorálja által a felvidéki magyarság olyan szolgája volt, aki nem kímélve magát, éjt nappallá téve dolgozott, elvárva a teljesítményt a munkatársaitól is.
Aki kitartott mellette, azért ő is megtett mindent.
Az első felvidéki hírportált is ő hozta létre, melynek sikere, népszerűsége azóta sem csökkent. A működtetésével olyan embereket bízott meg, akik az elvárásainak megfeleltek. Rendszeresen találkozott alkalmazottaival, s a legnagyobb igényességgel adta tanácsait, ha kellett parancsait, de mindig megtalálta, és szórta a jutalom gyümölcseit is, hangulatos találkozásokban, beszélgetéseken, vagy akár egy-egy parlamenti kihelyezett ülésen.
Erzsike emléke örökre megmarad mindazokban, akik vele dolgoztak, akár alkalmazottként, akár civil önkéntesként. A tőle tanult munkamorál vezeti mindazokat, akikre örökül hagyta nemcsak az emlékét, de az életművét is.
Az emlékére 2019-ben kiadott Emlékkönyv hátsó borítóján az élete krédójaként idézve őt ez olvasható:
„Mindig elmondtam, hogy nem lehet politikai kultúrát, és értéket árusítani mosóporral együtt. Valójában ezt a munkatársaimtól is elvárom, megkövetelem, mert az ember így marad hiteles. 2003-ban a Szövetség a Közös Célokért volt az első szlovákiai magyar civil szervezet, amely benyújtott egy előcsatlakozási pályázatot. Azóta is folyamatosan dolgozunk EU-s pályázatokkal. Megedződtünk. Én feltettem az életemet arra, hogy életben tartsam a hálózatunkat.”
Ez vezérli ma is azokat a munkatársait, akik vele együtt kezdték, folytatják Pogány Erzsébet hagyatékát.
Legyen áldott az emléke!
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
