A Kárpát-haza sokkal több, mint ország. Nyelvcsalád, édes anyanyelv, romlástól óvandó beszédkultúra. Június 4-e kicsit odébb még, de a történelem nagyon is bennünk van. Duray Miklós felvidéki gondolkodása azért is közel áll hozzám, mert a trianoni békediktátum által szétdarabolt országnyi hazában délvidéki gyökereim is tápláltak Budapesten. És a határon túli vagy Kárpát-medencei beszűkített fogalomhasználat ellen állandóan tiltakozó belső hangom valósággal feldalolt az égre, amikor először olvastam, hallottam a hamisítatlan Duray-fogalmat: KÁRPÁT-HAZA. Ez az, igen!
Rögtön rárezonált bennem az évek óta hordozott felismerés: a haza mindig több mint az ország. Ez a felismerés íratta velem is ilyen témájú cikkeimet a kolozsvári agnusradio.ro-n. S a szocialista rendszer vezércsele, pszichodiktátuma is hozzájárult ahhoz, hogy amikor 1974-ban 3 hónapot töltöttem egy kezelőszobában Latinovits Zoltánnal a Pertorini Rezső-féle sárga házban, s ott a színészkirály újra és újra szívemre kötötte: „Tiszikém, az ország lehet barna, vörös, sárga vagy fekete, de a haza mindig piros-fehér-zöld!”.
Véremmé szervesültek ezek a szavak. Ezért fáj mérhetetlenül, poszt-trianoni valós sajdulással, amikor lépten-nyomon tapasztalom azt a nyelvi züllést, ami nemcsak Eszterházy Pétertől kapott irodalmi látleletet, hanem ott van mindenütt.
Mint a zsarnokság korábban évtizedeken át. És lepusztít mindent, amit csak lehet. Emberi kapcsolatokat, gondolkodás szintet.
Két okból szoktam volt külföldre menni: mert a Lajtától nyugatra a szembejövő ember nem veszi sértésnek, ha ráköszönök, még mosoly is kitelik tőle válaszképpen. Meg azért is elmegyek más nyelvet beszélők közé, hogy legalább pár napig, egy-két hétig ne kelljen hallani a káromkodásözönt, 24 órában a buszon és a boltban, s létezésünk szinte valamennyi terében. Talán a templomok jelentenek még zöld nyelvi szigeteket, meg az orvosi várók, az intenzív osztályok, s a kihallgatószobák…
Nyelvi züllés ellen összmagyar összefogás. Káromkodós néppé lettünk. Nyilván nem mindenki, hiszen kétségtelen, hogy a belső igény, a szív és a lélek indulatainak minősége termi meg a szavak leselejtező szitok erejét vagy kulturált kreativitását.
Hol van már Lőrincze Lajos tanár úr és tanítványainak nyelvvédő, nyelvművelő, tehát hazavédelmező, kultúra oltalmazó műsorfolyama a rádióból?
Helyette kaptunk internetzsargont és olyan szennyözönt a Facebookon és más felületeken, amire gondolni sem mertünk korábban. Hozzá nem értő okoskodók gátlástalan hada köpköd a kommentekben. Fortyog a net.
Márpedig ha ilyen nyilvános és magánjellegű nyelvpusztítás folyik, ennek a mindenki ellensége, farkasa, viperája, hiénája közdráma lesz a vége. És iskolai gyilkosságok, megfélemlítéssel és bosszúval zsarolt emberi kapcsolattöredékek, társulásfoszlányok omlanak majd ránk, jövőnkre, mint a földrengésben és a háborúban leomló falak, épületek. Hogy mit kellene tenni? Együtt a médiában, az iskolában? Nem tanácsadást, hanem cikket írok, de engedtessék meg ennyi: kifejezett nyelvvédő órákkal, programokkal, kommunikációs gyakorlatokkal, pozitív, sokrétű élménykultúrára ösztönző oktatással, versenyekkel, szavalással és énekléssel, templommal és médiaműsorokkal… A jót még jobban téve. Azaz komplex és átfogó nemzeti nyelvvédő, honvédő stratégia kellene. Ha még nem késtünk végzetesen el…
S itt fordulok rá Duray, Széchenyi nyelvőrző életszemléletére, Kölcsey Parainesisével, Kármán József A nemzet csinosodása, Báróczi Sándor strázsamester Bécsben 1790-ben kiadott A védelmezett magyar nyelv röpiratára.
Ezek a nyelvi honvédelem meglepően tudatos eszközeiként láttak napvilágot a reformkor hajnalán és virágkorában, 1790-től. Haza és nyelv lett összekötő, közös tartalmuk. Önismereti percekre belelapozunk a röpiratba.
Báróczi kereste és meg is találta a hídelvet. Ebből indul ki: „Hidd meg barátom, hogy öltözet, haza, nyelv, vallás és szentimentum (érzelem) az a lánc, mely öszve szokott bennünket kötni”. Levélfegyvernek szánta röpiratát, s az valóban azzá is lett. A védelmezett magyar nyelvet a latin, a deák nyelv és a német szorosságából akarta kioldani. Nyelvprogramja egyben óhatatlanul politikai program is lett. Azért nem adhatták ki, csak egyszer, mivel jól működött a bécsi cenzúra és titkosrendőrség. Megfogalmazása Bécsnek mégis időzített bomba volt: Nálunk nélkül végeznek rólunk. Ami aztán Széchenyi Hunnia című művében már így fogalmazódik át: „Semmit rólunk nálunk nélkül”.
Érdekes, hogy Báróczi röpiratában milyen fontos szerepet tulajdonított a magyar nyelv szabadságharcában a kálvinizmusnak. Hadd idézzük pár mondatát a Biblia és a tudomány, illetve a nyelv és a nemzeti önbecsülés összefüggésében: „Mármost kérdezd a kálvinista gyermektől, ki magyarul tanulta leckéjét: hogy vagyon fiam, a második parancsolat? Mondd el nékem. A fejemet teszem reá, hogy majd azt fogja mondani: Ne csinálj te magadnak faragott képet, és semminemű hasonlatosságot… A kálvinisták mind magyarul tanulják keresztényi leckéjeket, úgy hogy egész Magyarországon, minden religión való község a kálvinistákét magyar vallásnak nevezi. Márpedig ha még a kálvinista vallást is úgy lehet magyarul mind megtanulni, mind védelmezni, hogy a legortodoxusabb pápista sem vetheti ki sarkából, annyival is inkább nem lehet attól tartani, hogy az a hit, mely mellett az igazság is fegyverkezik, a nyelv miatt valaha fogyatkozást szenvedjen?”
Hit, hitigazság magyarul. A nemes magyar testőrző nem csak testvédelemre, hanem magyar nyelvvédelemre is ösztönözte önmagát, kortársait.
Micsoda nyelvi tudatosság! Micsoda igényesség egy testőrben! Méltán hasonlítja Jakab apostol az emberi nyelvet, az anyanyelv hordozóját kicsiny tagként is nagy tűz okozójához (Jakab 3,5-6). Megzabolázni csak Isten erejével lehet. Ha így nézem a jelen közbeszéd lejtmenetét, akkor a mai nyelvromlás, országunkat szinte szétkáromkodással fenyegető fertőzöttség nem a rejtett hitetlenség, istentelenség következménye-e? Vagy nem a posztmodern élvezeti-fogyasztói ateizmus nyilvános lelepleződése? Érdemes ezen elgondolkodnunk! Mert ezzel összefüggésben az is igaz, hogy a szív teljességéből szól a száj (Lukács 6,46).
Digitális kori nyelvújításra, nyelvreformra, belső reformációra van szükség. Ki az, aki a szeretett lény közelében, legyen az társa, gyermeke, Istene, pocsék, trágár szavakkal próbál kedveskedni? Vagy ki ne érezte volna, hogy milyen abszurd: abból a szájból, amivel Istent magasztaljuk, rögvest a káromlás szennyvize ömlik? A megtisztított szív kultúrája a megtisztított nyelv, közbeszéd forrása. És logikusan, szükségszerűen: a tisztuló haza, nemzet forrása is.
Kétségtelen, nagy nyelvreformra, nyelvújításra van szükség Kárpát-haza szerte. A haza a magasban és mélyben minden régiójában, zugában. Ez pedig csak a szív, a lélek, a gondolkodás megtisztulásával, ne féljük kimondani: megszentelődésével indulhat meg. Báróczi Sándor a védelmezett magyar nyelvért tollat ragadott. Ideje lenne 200 év után őt is, és magunkat is kicsit komolyabban venni. Pünkösdkor ezt is elkérhetjük: Tiszta szívet és Szentlelket adj nékünk, Hallgass meg Fiad nevébe’, ha kérünk. Nehogy kevés legyen az idő a megtisztulásra, megújulásra. A magyar nyelvi otthonosság ezeréves kultúrájának boldog megélésére…
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
