Sohasem örültem a Szövetség-Aliancia párt létrehozásának, de jobb híján elfogadtam, és próbáltam meggyőzni magam, hogy van létjogosultsága ennek a nehezen, sok kompromisszum árán összehozott formációnak. A platformok létrehozását pedig egyenesen feleslegesnek tartottam, de ezt is sikerült valahogyan megemésztenem. Mindezek ellenére néhány barátommal azon a véleményen voltunk, hogy egy erős, önálló Magyar Közösség Pártjára lett volna szüksége a felvidéki magyarságnak.
A minap a PestiSrácok.hu közösségi oldalon bukkantam rá Vésey Kovács László Szakad a Felvidék, vége a befogott orrú egységnek címmel megjelent vezércikkére, amellyel ugyan nem mindenben értek egyet, de mindenképpen érdemes belőle hosszabban is idézni, annak ellenére, hogy a szerző helyenként igen élesen fogalmaz.
A szlovákiai belpolitikai történések rövid ismertetése után emlékezteti az olvasókat, hogy
a sok-sok nehéz kompromisszum árán, 1994 után egyesített felvidéki magyar politika 2009-ben szakadt szét, amikor a leváltásán megsértődött korábbi pártelnök, Bugár Béla magával vitte a Magyar Koalíció Pártjából a tagság egy kis részét, a gazdasági holdudvar egészét, a médiahátszelet és a magyar választók valamivel több mint felét.
Mint írja a továbbiakban, ez pont elég volt ahhoz, hogy új pártja, a szlovákokkal való önfeladó együttműködést hirdető Most-Híd bejusson a parlamentbe a 2010-es választáson, az MKP viszont éppen az 5 százalékos küszöb alatt maradjon.
A szerző meglátása szerint az MKP már 13 éve nézi kintről, vágyakozva a parlament ajtaját, mivel
sem az első, sem a második, sem a harmadik, sem a negyedik választási kudarcából nem volt képes levonni semmiféle szellemi és szervezési természetű következtetést,
sőt, ha jobban megnézzük, igazából személyit is csak alig-alig. Ez utóbbihoz én teszem hozzá, hogy minden parlamenti választás elbukása után új elnök került az MKP élére. Ezt saját tapasztalatom mondatja velem, hiszen az MKP-ben 20 évet dolgoztam járási titkárként négy pártelnök (Bugár Béla, Csáky Pál, Berényi József, Menyhárt József) és öt pártigazgató irányítása alatt, és nem vagyok meggyőződve róla, hogy minden esetben szükség volt elnökcserére.
Miután a 2020-as választáson mind az MKP, mind a Híd lemaradt a parlamenti mandátumról, de ahogy Vésey Kovács László is megjegyzi, csakhogy nagyon más helyzetben, hiszen az MKP hozta a 2010 óta rendszeres, 4 százalék körüli eredményt, míg a Híd ezzel szemben addig 6-8 százalékos, biztos parlamenti helyzetéből zuhant alá mindössze 2 százalékra. Ebben a helyzetben ismét erőteljesen felvetődött hát a magyar pártok egyesítésének vágya.
Mint írja, az MKP az évtizednyi kudarca ellenére kijelenthette volna, hogy a magyar pártok közül csak ő rendelkezik mérhető támogatottsággal, még ha az is csekély, úgyhogy be lehet fáradni az MKP-ba a földszinti bejáraton, elfogadva a párt szabályait és értékrendjét, vagy pedig csendben ki lehet múlni egyedül.
Mint tudjuk, nem ez történt, mert a cikkíró meglátása szerint
az MKP-ban nem volt meg a tartás és a bátorság, hogy úgy kezdjen tárgyalni az egyesülésről a Híd maradmányával, mintha hajótörötteket venne fel, hanem létező pártként kezelte, amitől a Híd maradványai valóban elkezdték újra elhinni, hogy ők egy létező párt. A több mint egyéves egyesülési folyamat inkább hasonlított hisztikkel és ajtócsapkodásokkal tarkított válóperre, semmint szövetkezésre.
Gyimesi Györggyel kapcsolatban a szerző azon a véleményen van, hogy ügyesen használta ki a magyar pártok nélküli parlamentet, és sok médiaszerepléssel, a legjobban látszó magyar politikai tényezővé küzdötte fel magát. A kormánypárt beomlásával egyidőben aztán elkezdett a Szövetség felé helyezkedni, míg végül meg is egyezett az MKP-sokkal a párt választási listájához való csatlakozásról. A hidasok zöme ezt a mozzanatot jelölte meg végső okként, hogy kiugorhassanak a parlamentre esélytelen Szövetségből. Mint megjegyzi, vannak, akik maradnak, így formailag talán nem szűnik meg a Most-Híd platform a Szövetségen belül, ám a többség dobbantott, és Sólymos László vezetésével külön pártot csinált Híd 2023 néven.
Cikkében rámutat, hogy az Összefogás platform és annak elnöke, Orosz Örs a szakadás miatt a választási listáról való visszalépésükkel fenyegetőzik, és intenzív mutogatásba kezdett az MKP-ra és a Most-Hídra, mint az egység felrúgóira, akiknek szinte mindenki más az áldozatuk, beleértve az Összefogást is.
Azzal zárja írását Vésey Kovács László, hogy:
„Ha Szövetség MKP platformja a sarkára tudna állni, akkor ebből az utolsó utáni ziccerből kihozhatna valamit, és visszaszerezhetné a saját pártját, de természetesen nem fogja, hiszen ugyanazok irányítják, akik az elmúlt 15 év összes helyzetét kihagyták, sőt kapura se mertek rúgni, attól félve, hogy elrontják. Hát elrontották.“
Akkor most mi van?!
Szerintem a cikkíró iménti lesújtó konklúziójával ellentétben, ahogy szokták volt mondani, a helyzet súlyos, de nem reménytelen.
Ha a Szövetség párt és parlamenti képviselőjelöltjei nagyon-nagyon összekapják magukat, a jelenlegi meglehetősen nehéz helyzetből, és a várható óriási ellenszél ellenére parlamenti mandátumot szerezhetnek.
Látni kell ugyanakkor azt is, hogy nem Gyimesi Györgyön fog múlni a választási győzelem, miként netán annak elbukása sem, hanem csakis és egyedül a felvidéki magyar választópolgárokon.
Bodzsár Gyula
