Tavasszal egy képzést tartottam csemadokosoknak az egyik járási városban. Arra kértem a jelenlévőket, hogy mutatkozzanak be, annak ellenére, hogy mindenki ismerte a másikat, mégis elhangzott olyan, amit nem sejtettünk. Sokan megdöbbentek az egyik vezetőségi tag bemutatkozásán, önvallomásán.
A történet megszívlelendő, de főleg aktuális. A kedves olvasót ugyanis arra kérem, nézzen körül, és ha olyat tapasztal, hogy egy magyar gyermeket szlovák iskolába adnának szülei, meséljék el, akár ki is színezhető még a „sztori”. Szeptember 2-án még vihetik a gyermeket a magyar iskolába, a szlovák helyett. Mert ha igazán jót akarunk a gyermeknek, nem arra koncentrálunk, hogy megtanuljon szlovákul beszélni, (ami nagyon fontos) hanem arra figyelünk, hogy minél nagyobb tudásismeretet sajátítson el. Idegen nyelven, mert bizony nekünk az állam nyelve, idegen, megtanul majd szintén az iskolában.
De térjünk vissza a képzésen történtekhez: a feladat elsősorban az volt, hogy mondják el a becenevüket és azt, miért is lettek csemadokosok. Az egyik tag meglepő dolgot mondott, ő azért lett Csemadok tag, mert tartozni akart valakikhez, egy közösséghez. Kissé értetlenül néztünk egymásra, míg ki nem fejtette, mit is akart ezzel mondani. Elérzékenyülve mondta el, hogy azért maradt kissé műveletlen, mert nem értette a tanítókat. Őt ugyanis szlovák iskolába adták.
„Hiába kérdeztem meg édesanyámtól, miért tette ezt velem, nem kaptam választ, kerülte a témát” – mondta könnyekkel a szemében. „Amikor bementem az iskolába, rosszul éreztem magam, utáltam oda járni, mentem le a pincesorról és vágytam arra, hogy a templom melletti iskolába mehessek, de nem mehettem, nem ide írattak be. Az órákon nem értettem semmit, kiközösítve éreztem magamat, az iskolában nem voltak barátaim. Azt mondták, otthon se beszéljünk magyarul. De én az utcán a magyar fiúkkal és lányokkal éreztem jól magam, az ő társaságukat kerestem, közöttük éreztem jól magam, velük pedig, és otthon is, csak magyarul beszéltünk.”
Megdöbbent csend fogadta a vallomást. Majd újra megszólalt az illető: „nem értettem, miért tették ezt velem, de amikor beléptem a Csemadokba, éreztem, jó helyen vagyok. Négy fiam van, ők magyar iskolába jártak. Sokkal boldogabbak voltak ők, mint én, és ez volt a célom, hogy boldog gyermekeket neveljek.” Megjegyzem, ennek a csemadokosnak az unokái is magyar iskolában tanulnak.
Egy ilyen cikkben van ok-okozati összefüggés, de azt talán le sem kell írni ismételten, mindenki érzi a lényeget. Nos, akkor a kérés, ne engedjük, hogy a magyar gyerekek boldogtalanok legyenek!
Neszméri Tünde/Felvidék.ma
