A magyar kultúra napján Isten rányitotta szememet arra a sok évszázados történetre, aminek hajszálerei ott nőttek a napok sorjázásban a legkisebb falvacska tapasztott vagy faragott szószékétől a prédikációt hallgatók lelkéig. Láthatatlan Igehálózat, szószéki beszédkultúra, ezernyi „aranyszájú” pap, prédikátor mindenfajta felekezetben szőtte azt a lelki hálót, ami részben Isten felé emelte a nehéz napok során a gyülekezetet.
Másrészt alászállottak drága Igék, imák a legegyszerűbb lelkekbe is, hogy bajaikban, küzdelmeikben megtisztítsák, megerősítsék őket. És feltisztítsák beszédüket a káromlásból, az embereket mélyen önmaguk alá süllyesztő istentelen hiábavalóságokból. Ha csak a reformációtól számolom, legalább 22-23 magyar ajkú, Istennek, népünknek szolgáló papi generáció van már mögöttünk, akik a Kárpát-haza sok ezer különböző felekezetű templomában végezték hirdetett szóval Isten dicséretét és a rájuk bízott lelkek naponkénti felemelését.
Micsoda kultúraépítés ez! Micsoda népszentelő, népnevelő, népnemesítő szolgálat! Hányszor gondolunk rájuk, amikor a magyar kultúra napját ünnepeljük?
Ők voltak azok, és ma is ők azok, akik a templom, a Biblia, az igeolvasás, az ima, az otthoni Isten-csend családi vagy egyéni áhítatában megtanították népünket a szakrális tér és élmény csodájára, amikor akár a templom szent terére, akár a Biblia teremtette személyes szakrális térbe vonulva, tudatosították népünk millióiban nemzedékről nemzedékre az istenhit, a megtisztuló lélekből formált tisztító szavak csodáját. Ahogyan Csanádi Imre írta: „Nádfödeles pajta, sár-alkotmány lehetett,/mégis szentegyháznak ékesen neveztetett;/áldott áhítatra/magába foglalta/a kis gyülekezetet./…megtartódat benne becsüld, magyarság,/ország lappangott itt, mikor nem vala ország:/ő árváit Isten/vezérelvén hitben,/lett Bástya és Bátorság”.
Bástya és bátorság lett minden szószék, minden templom Magyarhonban. S a prédikátorok: a nyelv, az emberség, a hit és az erkölcs őrizői a bástyán. Azok ők ma is. Magyar Igék prédikátorai Debrecenben, Pápán, Patakon, Váradon, Kolozsvárott, Marosvásárhelyen, meg Beregszászon és Munkácson. De Eszéken és Laskón, meg Kopácson, Bácskossuthfalván és Feketicsen, Felsőőrön, meg Léván, Losoncon, Komáromban. Jókán és New Yorkban, Sydneyben és messzi Buenos Airesben, San Paolóban. A világ végéig.
S megannyi, imádkozó kézben elférő helyen, ahol magyarul zendül fel a zsoltár és emberek a szószék Istenhez emelő és emberi tisztátalanságnak ellenálló szakrális csendjébe burkolják vétektől vagy más módon felsebzett lelküket. Akiket a századok alatt, a 22-23 prédikátorgeneráció sok százezres tiszteletes, tisztelendő papjai, prédikátorai, pásztorai terelgettek a megmaradás keskeny ösvényén. Adassék nékik a magyar kultúra napján tisztelet, érettük Istennek dicsőség és hálaadás!
Van-e papi, prédikátori jó példád?
Különös és magával ragadó a magyar kultúra napján felvillantani, hogy irodalmunk kiválóságainak az alkotói, nyelvi hátterében nem ritkán lehet felfedezni a szülőföld, a felnevelő város, a faluközösség papjának az alakját. Isten-háttér az Isten háta mögötti helyeken is, ami nem színpadi vagy életrajzi kellék, hanem gyökér, lényeg, iránytű egy életre. Ady például Pap vagyok én című versében utal lelkészi felmenőire és a református lelkészekre is a pap kifejezést használja: „Papoknak ivadéka vagyok. / Kálvin szirt-lelke játszott velem.” Juhász Gyula több versében is visszatér a mértékadó, mintaadó pap alakja. „Magány, szegénység szőrköntöse fed, / De te vagy az Úr papja, ne feledd! / A te igédre épülnek falak / És ódon tornyok porba omlanak.”
Somlyó Zoltánnak egy kevésbé ismert, szép verse a Papok. Ebben a papi hivatást magasztosnak, emelkedettnek látja, a tömeg felett állónak, misztikusnak, titokkal teltnek és tiszta szépnek. Gyönyörűen fogalmazza meg katolikus hangolású versében a protestáns egyetemes papság elvét: „Hisz, mind papok vagyunk mi, kiket sínek közé zár / az égi felelősség! (…) pap itten minden ember és minden asszony Madonna, / csak nem tudják, hogy jóság él szívükben, sokan.”
Reményik Sándor kolozsvári istencsendben fogalmazott szépen mértékadó kicsi papjáról, tiszteleteséről. „Láttam az Igét sas-szárnyon repülni,/A nagy poézis fergeteg-szele/Az építő szó boltíve alól/Süvöltve tört ki, s úgy markolt belém./Csak ezt lestem, csak erre vártam én./Égett a szívem pogány csipkebokra./Jöttek óriás prédikátorok,/És ostoroztak, és égbe ragadtak. – /Csak ezt a szócskát: „én bűnös vagyok”,/Nem bírták velem úgy értetni meg,/Ahogy Te tetted, én „kicsi papom”./ Általad lett a templom menedékem,/És vigasztalásom, és otthonom./És Te tetted, hogy megértettem én,/Hogy mégis több az Evangélium,/Több, mint a leggyönyörűbb költemény./És Te tetted, hogy fordulok magamba,/S a szent vacsora után legalább/Jobban vigyázok tettemre, szavamra”.
Igen, Reményik megfogalmazta: ezernyi prédikátori szó, sok ezer szószék és templom, tiszta beszédkultúra igazi célja „csak ennyi”: „Jobban vigyázok tettemre, szavamra”. Ez az, amivel az összmagyar kultúrához a prédikátori lelki és beszédkultúra leginkább hozzájárulhat ma és a jövőben is.
Bod Pétertől a mai napig
Ilyentájt, s újabban egyre többször fellapozom Bod Péter tiszteletes uram, Bethlen Kata udvari hitszónoka – mivel nem csak az egyszerű, dolgos földnépének volt szüksége szószéki beszédterápiára, hanem arisztokráciánk java részének is – 1766-ban megjelentetett Magyar Athenas című első magyar írói lexikonát. Benne 528 magyarhoni tudós és író pályafutását ismerteti életmozaikokban, szinte valamennyi Isten szolgája.
Üdítő olvasmány a haza a magasban és a mélyben századaiból, a csonkítatlan hon tágasságával. A könyvek lajstroma már csak a címekkel is lelki balzsam. Talán ezekre visszatérek még később Kárpát-hazai lelki portyázó sorozatomban. Figyelemre méltó, hogy csaknem mind az 528 tudós tiszteletes bejárta kora híres egyetemeit, Wittenberg, Krakkó, Heidelberg, Bázel, Franekker, Utrecht szinte kihagyhatatlan volt. Micsoda magyar identitásképző volt ez is!
Bod Péter uramnak egy fontos tervét nem sikerült megvalósítania. Apáczai Csere Jánosra utalva, „aki mindenféle tudományokhoz tartozó szókat magyarul adott elő, melyben őt senki vagy igen kevesen követék. Evégre azért igen jó volna tudós emberekből álló Magyar Társaságot a magyar nyelvnek ékesgetésére felállítani”. Halála után húsz évvel Bessenyei György valósítja meg tiszteletes uram álmát a „Tudós Magyar Társaság” létrehozásával.
Néhai Papp Vilmos, korábban bajánsenyei, majd kőbányai református lelkésztestvérem volt az, akinek Kerka menti parókiáján Moldova György író napokat időzött, amikor Negyven prédikátor című regényét írta. A termékeny beszélgetésekből nem csak a gályarabsorsokat leíró regény született. Pár évvel később, mint a Presbiter c. lap szerkesztőbizottsági tagja, felelős szerkesztői kérésemre Papp Vilmos megírta az Emlékezetes presbiterek, illetve a Negyvenegy prédikátor című könyvét, írásos emléket állítva a legújabb kori üldözött, illetve mártír lelkészeknek, hitvalló presbitereknek.
Íme, az Isten magvetése nem vész el. Váratlan ihletések, találkozások, előre elrendelt alkalmak révén szárba szökken az, aminek ki kell virágoznia. Legyenek áldottak az egykori szószéki magvetők és mai utódaik. Soli Deo Gloria érettük a magyar kultúra napján!
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
