Éppen 51 esztendeje történt. Luther városa (Wittenberg Lutherstadt) az Öreg Kollégium utca 54-ben, ahol a reformáció kora óta többször kicserélt és Európa minden részéből a hitújítás tanaira szomjazó sok ezernyi peregrinus diák által megkoptatott, nyikorgó öreg falépcsőn ballagtam első emeleti magyar coetusom, szobám felé, hirtelen megállított Isten Szentlelke. Ennyit kérdezett belső lélekhorizontomon halkan: Mit viszel innen magaddal haza? Megálltam, és megismételtem: Tényleg, mit viszek Wittenbergből Budapestre?
Éppen a kollégium pinceszintjén kialakított hangulatos kiskápolnából jöttem, minden lépésnél magamba szíva a Luther előadásai révén elhíresült szellemi ájert, különös gondolatkompozíciókat és többszázados hitismereti atmoszférát. A már nem ódon másik épület nem téglákból épül, hanem az istenismeret szellem-lélek márványtömbjeiből, őrizve Wittenberg láthatatlan eszmekatedrálisának kihamvadhatatlan protestáns légkörét. Azt, ami éjjel fényoszlop, nappal tűzoszlop formában Isten népét vezeti scientiasacraként, szent tudományként, a tudományok tudománya, a szent teológia rám is terhelődő gyönyörűséges gravitációjaként.
A hely szellemiségét, ami a reformáció kora óta ezerötszáznál is több magyarhoni, erdélyi diáknak adott rövidebb-hosszabb időre szállást, s legfőképpen a legmagasabb szintű hitújító, reformáló tudást.
Ad fontes – itt mindenki valóban a forrásnál szívhatta magába a tanok mellett azt a sajátos lelkiséget, amit Luther Márton hagyott a világra, egyetemes keresztyén életpéldaként. Utódaira, egyházára, az egész világprotestantizmusra. Az énekszóval, zeneművekkel is Istenhez fohászkodó praxis pietatist, hitgyakorlatot, a hétköznapszentelő, puritánul is életvidám, életértelmet kínáló-tápláló, Krisztus-központú, solus Christus mindennapi kegyességet, meg a családi áhítat közösségőrző erejét, amelyben a sola Scriptura, az egyedül a Szentírás állt mindenek középpontjában. És az Igét, a világ világosságát a mélységben fellobbantó (luc lucet in tenebris) anyanyelvű bibliafordítás szenvedélyét, a kátés tisztánlátásért, magyarságunk mindennapi lelki kenyeréért.
Ehhez az ontológiai örömöt is hozzáajándékozva, az Istent magasztaló emberi ének- és zenekultúra legfenségesebb kompozícióit, s így zenei instrumentumokkal is emelve, átizzítva a fohászkodást, Isten-magasztalást, ami útitársa volt és maradt a reformált gyülekezetek közéneklési kultúrájának is.
Lélekröptető szép pillanatok voltak azok a századokat idéző, szinte kortalanul lebegő épületben (kivált, amikor a nyikorgó lépcsők még ki is mozdultak elrendelt helyükről), amikor megtelt a furcsa szellemépület zenével. Akár, mert jó lutheri szokásként a prédikátorképző intézet (Predigerseminar) igazgatójának, Kaiser professzor úrnak, akár mert a zeneigazgatónak a szolgálati lakásából gyakran kicsendültek a családi kamarazenekar muzsikálásának a vidám vagy éppen elmélkedésre inspiráló hanghullámai.
Voltak hétvégék, amelyeket nem valamelyik közeli, vagy távolabbi evangélikus, egyesített (uniert) református parókián töltöttem, hanem ottmaradtam egyetlen akkori ösztöndíjasként az ódon házban.
Ilyenkor a beszédes történelmi csendben azt éreztem, árad a századok által hömpölygetett, hullámoztatott egyházi zene lelkem felé.
Schütz, Buxtehude, Telemann, Bach, Mendelssohn Bartholdy, Brahms akkordjai, olykor megfűszerezve Vivaldi és Mozart játékos hangzataival, emlékeztetve a nagy református Ige-teológus, a svájci Barth Károly szavára: Amikor az angyalok Isten dicsőségére muzsikálnak, Bachot játszanak, amikor a maguk örömére, mindig Mozartot.
Életre szóló mély benyomást tett rám az öreg kollégium lüktető belső szellemi világa, ezernyi prédikátorhang áradt át a vastag falakon, igehirdetőké, nagy személyiségeké, akik hazájuk reformátorai, nemzettérítő hitszónokai, nemzettanítói, szellemcsinosítói, kiemelkedő tudósai lettek. Ilyen feldúsult eszmei és zenei nyüzsgést sehol másutt a világon nem éreztem, csak ott a Kollégium utca 54-ben, Luther és a protestantizmus fellegvárában – református „szeminaristaként”, a prédikálás tudományának és művészetének ősforrásánál.
Baltikum, Skandinávia, Dél-Európa, Közép-Európánk sok ezer peregrinus diákjának a szelleméhsége, vitáik és titkokra csodálkozásaik nagy kakofóniája áradt a kollégium minden szögletéből, pincétől a magas bástyatoronyig, 1517-től 1975-ig, ottlétem, ösztöndíjas évem végéig…
S hogy miért regélek minderről?
Mert az 1974-75-ös ösztöndíjas évben, NDK-nak ezen a történelmi, az aktuális ideológia és politika által sem eltörölhető reformációi örökséget magába testesítő emlék-, és zarándokhelyén határoztam el 1975 februárjában, hogy csekélyke ösztöndíjamból megvásárolom kötetenként azt a sorozatot, amiből évszázadok prédikátorai, igehirdetői áhítatosan szép, igényesen megformált istengondolatait ismerhetem meg egy-egy Igéhez kapcsolódóan. 12 kötetet sikerült összegyűjtenem „A múlt és a jelenkor prédikációs gondolatai” sorozatból. Ezek a kötetek a mai napig itt vannak kézikönyvtáram munkaasztalomtól karnyújtásnyira felsorakozott, életfontosságú kedvenc kötetei között. Azok között, amelyek immáron jó ötven éve kísérik református igehirdetői, elmélkedési, lelki-spirituális, fogalomteremtő életemet, tudományos és irodalmi munkásságomat.
Jóllehet ma már egy-egy készülésénél az amerikai digitális szupergyűjtemény, a BibleHub fantasztikus igemagyarázó világkönyvtárát használom leginkább a Szentlélek személyes inspiráló műhelyében,
de szeretem ma is készülés közben a sárguló lapokat, a prédikációillusztrációk gazdag tárházát őrző „Preditgedanken”-t fellapozni.
Múltidéző, nosztalgikus, hívő életem kamaszkorát is vissza-visszahozó emlékként és múltbecsülő ismeretforrásként. Így is egyre inkább tisztelve azokat a számomra ismeretlen, de nem névtelen szolgatársakat, akik az idő hárfáján pengették ki lelkük himnikus szólamait Szentháromságos Istenünk felé a századok során, akik e gondolattárak alkotói, az Isten-látások gyönyörűséges élményeinek, lelkük Ige-virágzásainak a tanúi, átélői, megörökítői.
Tiszteletből elhatároztam, miként egykor ott Wittenbergben a nyikorgó kollégiumlépcsőn, hogy ezeknek a köteteknek legszebb, legsajátosabb gondolatfutamait, Lélek-fuvallatait, igeszirmait megosztom azokkal, akiket a Lélek hallóvá és látóvá tesz ma is. Engedve a bölcs tanításnak: a megosztott öröm kétszeres öröm…
Kívánom, hogy Isten Igéje, lelkünk, földi zarándokutunk tévedhetetlen, drága mécsese gyújtson egy-egy Ige üzenetével szép világot, belső világosságot minél több Ige-szerető testvérem lelkében.
Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak (Mát 5,18; Luk 21,33).
Máig ható üzenetek innen-onnan, mindenhonnan (Fő Ige János 21,15-19).
Miután ettek, így szólt Jézus Simon Péterhez: Simon, Jóna fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek? Ő pedig így felelt: Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged! Jézus ezt mondta neki: Legeltesd az én bárányaimat! Másodszor is megkérdezte: Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem? Ő ismét így válaszolt: Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged. Jézus erre ezt mondta neki: Őrizd az én juhaimat! Harmadszor is szólt hozzá: Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem? Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte tőle: Szeretsz-e engem? Ezért ezt mondta neki: Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek téged. Jézus ezt mondta neki: Legeltesd az én juhaimat! Bizony, bizony, mondom neked: amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál; de amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod. Ezt azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal dicsőíti meg majd Istent. Miután ezt mondta, így szólt hozzá: Kövess engem!
Jézus a háromszor feltett kérdéssel nem versengést, osztályozást, különbségtételt akart motiválni. Azt szerette volna elérni, hogy aki Neki szolgál, az képes legyen mindent Őérte bevetni, odaadni. Sok esetben így van ez a mai különböző felekezeteknél. Nem egymás hasonlítgatásáról van szó, hanem arról az Ige értelmében, hogy egészen halálunkig minden tőlünk telhető jót tegyünk meg az egyházak, és az általuk pásztoroltak érdekében. Jézus csak egyetlen konkurenciát ismer el, fogad el. Ha nem a szavainkkal bizonyítjuk, hogy másoknál jobban szeretjük Őt, hanem a tetteinkkel. A szeretet, az irgalmasság cselekedeteivel. (Wolfgang Trillhas).
Ez a Jézus által ajándékozott és elrendelt legelő az Ő juhai számára: a bűnök bocsánatáról szóló Ige. Hiszen Jézus nyája megbocsátásból él. Ahol ez nincs meg, s nem a megbocsátás legelőjén jár a gyülekezet, ott elpusztul a nyáj. Aki más táplálékot kínál Jézus Krisztus gyülekezeteinek, akár köveket, akár édességeket, az nem az életét, hanem a pusztulását munkálja. (Walter Lüthi)
Legeltetni azt jelenti: a ránk bízottakat a Krisztus-követésbe hívni, odavezetni Őhozzá. Az igazi, egyetlen Pásztorhoz. De jelenti a megbocsátást is, mert úgy egy legelőn lenni, hogy csak ellenségeskedés van közöttünk, előbb-utóbb biztosan a széteséshez vezet. (H. Gollwitzer)
Aki csak emberekre tekint, az nem fog tudni megmaradni az egyházban. A pásztori szolgálat már önmagában véve nehéz. Hiszen nincs nehezebb feladat, mint embereket Krisztus igájában tartani. Ugyanis az egyik túl gyenge, a másik túl közönyös, vagy könnyelmű. Mások lusták és hanyagok. S vannak, akik nehéz természetűek, s képtelenek a tanulásra. Ráadásul hálátlanok is. Csak az tud megmaradni ebben a pásztori szolgálatban, akinek a szívében a Krisztus iránti szeretet lángja lobog! (Kálvin János)
Abraham Lincoln, egykori amerikai elnök beiktatásakor életprogramként ezt fogalmazta meg: „Gonoszság, gyűlölet senki irányában. Irgalmasság mindenkihez!”.
Luther Márton az irgalmas samáriairól szóló prédikációjában így fogalmazott: „Krisztus olyan világba született, amit a rablók túszul ejtettek és állandó fenyegetés alatt tartanak. Krisztus azért jött, hogy ahol csak lehet, változtasson ezen. Őbenne ölt testet, válik láthatóvá az irgalom maga”.
Friedrich von Bodelschwingh, a szervezett diakónia megalapítójának halhatatlan szavai: „Soha ne a pénz legyen a király, az uralkodó, hanem az irgalmasság. És akkor béke lesz a földön!”.
BL/Felvidék.ma
