Csütörtök délután a Matica slovenská a közösségi hálón tette közzé állásfoglalását a rimaszombati hősi huszáremlékmű ügyében. A szervezetnek egyértelműen nem tetszik a magyar történelmi emlékjel helyreállítása és az új helyszín sem. Az emlékmű jelképes helyen, Rimaszombat városrészében, az alsópokorágyi temetődombon, a magyar–szlovák etnikai határon kapott új helyet, mintegy két kilométerre az eredeti helyszíntől.
A nyilatkozatban az a régi, ismerős reflex húzódik meg, amely minden magyar emlékezetpolitikai gesztusban gyanút, minden magyar jelenlétben kihívást, minden látható magyar önazonosságban pedig veszélyt sejt. Ez a hozzáállás nem a megbékélést szolgálja, hanem annak az ellenkezőjét.
A Matica szerint elfogadhatatlan egy olyan emlékmű felépítése és leleplezése, amely a második világháború idején működő, szerintük a „fasiszta Horthy-rezsimhez” kötődő huszárságnak állít emléket. Nyilatkozatukban
felszólítják az állami szerveket, hogy vizsgálják meg az emlékmű jogi hátterét, valamint az esetleges „soviniszta vagy irredenta” szándékokat. Azt is állítják, hogy az emlékmű elhelyezése és vizuális dominanciája feszültséget kelthet a társadalomban.
Csakhogy ez az érvelés sokkal többet árul el a Matica slovenská hozzáállásáról, mint magáról az emlékműről. Amikor egy magyar vonatkozású emlékjelre eleve gyanús politikai jelenségként tekintenek, valójában nem a kővel, a formával vagy az elhelyezéssel van bajuk, hanem azzal, hogy a magyar közösség emlékezni mer. Hogy látható akar maradni. Hogy nem hajlandó lemondani a saját múltjáról azért, mert az mások szemében kényelmetlen.
A Matica nyilatkozata a rimaszombati magyarok jelenlétét is megkérdőjelezi. Azt sugallja, hogy a magyar közösség otthonossága ezen a vidéken feltételes, magyarázatra szoruló, gyanús. Mintha a magyaroknak Rimaszombatban csak addig volna joguk jelen lenni, amíg csendben maradnak, amíg nem teszik láthatóvá saját történelmi emlékezetüket, és amíg nem emlékeztetnek arra, hogy ők is ennek a városnak, ennek a tájnak, ennek a történelemnek a részei.
Pedig itt nem valami titokban végrehajtott, provokatív akcióról van szó. Orosz Örs, a Sine Metu Egyesület elnöke lapunknak úgy fogalmazott:
egy meglévő emlékmű áthelyezéséről és értékmentéséről van szó, amely magánterületen, temetőterületen, egyházi jóváhagyással valósult meg, és az ingatlan-nyilvántartásban is emlékműként szerepel.
Ez a néhány mondat önmagában is lerántja a leplet a mesterségesen gerjesztett felháborodásról. Arról, hogy vannak körök, amelyek számára a magyar múlt nyilvános jelenléte ma irritáló tény.
Ezért kell világosan kimondani: az ilyen hozzáállás nem a magyar–szlovák megbékélés útja. Éppen ellenkezőleg. Aki minden magyar emléket potenciális provokációként kezel, aki egy közösség önazonos gesztusaitól is megriad,
aki a történelmi emlékezetet politikai fenyegetéssé próbálja átfordítani, az nem a békés együttélésért dolgozik.
Az ezzel a magatartással a megbékélés ellen dolgozik – mutatott rá Orosz Örs.
Szerinte megbékélés csak ott lehet, ahol a kölcsönös tisztelet nem üres frázis. Ahol a másik közösség múltját nem relativizálják, jelenlétét nem kérdőjelezik meg, emlékeit nem bélyegzik meg reflexből. Ahol a magyar közösséget nem afféle kellemetlen történelmi maradványként kezelik, hanem annak, ami: e táj őshonos, történelmi közösségeként.
Orosz Örs lapunknak adott nyilatkozatának egyik mondata pontosabban nem is foglalhatná össze ezt a helyzetet:
„Mi is otthon vagyunk Rimaszombatban, és otthon is fogunk maradni.”
Ebben nincs támadás, nincs fenyegetés, nincs túlzás. Ez egy természetes, higgadt, de határozott mondat. Egy olyan közösség mondata, amelynek nem kell engedélyt kérnie ahhoz, hogy önmaga legyen.
Orosz Örs azt az üzenetet is megfogalmazta, hogy ideje volna végre a kölcsönös tisztelet jegyében viselkedni. És valóban: ennél kevesebbel nem lehet közös jövőt építeni. Nem lehet folyton együttélésről beszélni úgy, hogy közben a magyar közösség minden látható, önazonos megnyilvánulását gyanú övezi. Nem lehet békét hirdetni úgy, hogy közben újra és újra azt sugallják: a magyarok csak addig elfogadhatók, amíg nem emlékeznek túl hangosan, látványosan.
A Matica slovenská hozzáállása a rimaszombati hősi huszáremlékműhöz megmutatja, kik azok, akik valóban a kölcsönös tiszteletben érdekeltek, és kik azok, akik még mindig politikai fegyvert kovácsolnak a történelemből. Megmutatja azt is, hogy a felvidéki magyar közösségnek ma is újra meg újra ki kell mondania az evidenst:
itt élünk, itt emlékezünk, és itt akarunk megmaradni.
Orosz Örs és a lapunknak szintén nyilatkozó Szabó Krisztián, az új helyszínt biztosító alsópokorágyi egyházgondnok, valamint az emlékművet újratervező építész arra a kérdésünkre, hogy tartanak-e feljelentéstől vagy rendőrségi nyomozástól, egyértelműen úgy fogalmaztak: „nem félünk”. Félni valójában csak annak kell, akinek takargatnivalója van. Ez az ügy viszont teljesen transzparens. Az emlékmű elkészítését Magyarország Honvédelmi Minisztériuma és a Közép-Európai Alapítvány támogatta – tette hozzá Orosz.
Teljesen friss információ: az emlékmű hivatalos, ünnepélyes átadására május 16-án, szombaton 15 óra 30 perckor kerül sor, amelyen beszédet mond Móczár Gábor, a Nemzeti Örökség Intézetének igazgatója.
Lapunk az emlékmű „feltámadásáról” az alábbi képriportban részletesen beszámolt, ahogy arról is, hogy mi vezetett az emlékmű újratervezéséhez, amelynek felépítéséről Orosz Örs húsvétvasárnap posztolt videót, amelyet alább megtekinthetnek.
Szalai Erika/Felvidék.ma
