Június 6-án, Esterházy-Duray kopjafát avattak Gömörpéterfalán. Az ünnepségen Somogyi Alfréd, a Szövetség a Közös Célokért elnöke mondott beszédet. Az alábbiakban teljes terjedelemben közöljük a gondolatait.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Emlékezők!
Egy szent pillanat tanúi lehetünk, ma itt Gömörpéterfalán. Egy múltjára és hagyományaira büszke nemzet tagjaiként állunk itt, hogy emlékjelet avassunk a felvidéki magyarság 20. századi története két kiemelkedő személyiségének. Gróf Esterházy Jánost és Duray Miklóst a magyar nemzet iránti elkötelezett kiállás kapcsolja össze. Ők ketten, a hűség és a megmaradás nagy példaképei, rendíthetetlen oszlopai, akiknek küzdelmes földi életet adott a jó Isten.
Vannak olyan értékeink, amelyeket csak akkor kezdünk el tudatosítani és igazából értékelni, amikor már nincsenek kéznél. Ez a két ember ilyen érték a felvidéki magyarság számára.
Esterházy Jánost életében támadták, majd amikor lehetett félretették, elhallgattatták. Nemcsak a kommunisták, megtették ezt a cseh és szlovák – önmagukat demokratának tartó – erők is. Majd 1945 után, szovjet helyesléssel, meg akarták törni benne a grófi tartást, a magyar gerincet és a lehető legaljasabb módon torolták meg azt, hogy zsigerből elutasította a bolsevik és kommunista eszmét. Ismerjük szomorú életpályáját, amit csak az utóbbi három-négy évtizedben volt szabad nyilvánosan is szóba hozni.
Annyira féltek tőle, hogy még halálában is agyonhallgatták és azokat is megfenyegette az állam lesújtó keze, akik ki merték ejteni a nevét. Vajon miért? Azért, amiért ma mi most itt vagyunk. Azért, mert olyan erőt a tartást üzent a puszta jelenléte, ami képes volt feltölteni az elszakítottságban, a kisebbségi elnyomásban élő magyar lelkeket itt, a Felvidéken. Hitben járó keresztény ember volt, aki az istenfélelmét az utolsó leheletéig megtartotta. Nem törte meg őt sem gumibot, sem börtönrács, sem a halálos ítélet árnyéka. A csehszlovák államhatalom nem tudott mit kezdeni vele és a szlovák állam ugyanígy nem tud mit kezdeni az emlékezetével. Szívük szerint ma is agyon hallgatnák.
Ezért azzal, hogy mi itt vagyunk és Esterházy János grófra emlékezünk, mi sem tetszünk az államhatalomnak. És megvan az oka is, hogy ez miért van így.
Esterházy János első parlamenti beszédéből idézek egy mondatot: „Akaratunk ellenére odacsatoltak Csehszlovákiához, követeljük, hogy a csehszlovák kormány teljes körben tisztelje a mi kisebbségi, nyelvi, kulturális és gazdasági jogainkat”.
Két súlyos igazságot fogalmazott meg Esterházy ebben a kijelentésében, az egyik, hogy akaratunk ellenére kerültünk csehszlovák, majd szlovák fennhatóság alá. A trianoni békediktátum 106. évfordulója után két nappal, még mindig igazat mondunk, ha kijelentjük: nem mi akartunk csehszlovák, vagy szlovák állampolgárok lenni. Ha megkérdeztek volna minket, vagy akkor az őseinket, és adtak volna a véleményünkre, akkor másképp nézett volna ki a magyarság 20. századi történelme.
(Fotó: Felvidék.ma)
A másik fontos és az állam számára felháborító igazság, ami ma is időszerű, hogy ha már így alakult a sorsunk, akkor legyenek tisztességes jogaink. Tartsák tiszteletben és ismerjék el a nemzeti hovatartozásunkat, ahogy mi is tiszteletben tartjuk és elismerjük a szlovákság nemzeti önrendelkezését és lojálisak vagyunk ehhez – a minket nem kedvelő – országhoz.
Esterházy János élete minden cselekedetével, gondolatával és imájával hitet tett a magyar nemzet mellett, de kiemelt a nemzetből egy külön meghatározható részt: a felvidéki magyarságot. Értünk szólt, értünk harcolt, értünk szenvedett.
Életpályájából számomra a legmegindítóbb pillanat, amikor a visszacsatoláskor, 1938. november 11-én, ott állt Kassa főterén, Horthy Miklós kormányzó mellett és miután tudta, hogy Budapesten egy felsőházi tagság vár rá, itt bejelentette, hogy ő marad. Marad a vissza nem csatolt részek magyarjaival, a Szlovák Állam területén. Marad és vállalja az ő képviseletüket: a mi szolgálatunkat.
Könnyek, virágok, zászlók, megható beszédek és őszinte öröm volt akkor a Felvidék magyarlakta településein. Mindenki örült annak, hogy meghalt a 20 éves gyötrelmes cseh uralom, de ő, Esterházy János, az öröm helyett a további küzdelmet választotta és megalapította a Szlovenszkói Magyar Pártot, a Jozef Tiso fasiszta Szlovákiájában rekedt, mintegy 60 ezer magyar ember gyámolítására.
S ebben a kassai beszédében volt még egy fontos üzenete. Felszólított a szlovák-magyar megbékélésre, a Magyarországhoz került szlovákok kisebbségi jogainak megadására és tiszteletben tartására és a szlovák-magyar testvériségről beszélt. Ez nem kellett a csehszlovák, majd a szlovák államhatalomnak. S ma már kimondhatjuk: Benešék, majd Gottwaldék, Husákék, de a mai utódaik: Mečiarék, Dzurindáék, Matovičék, Ficoék és Šimečkáék sem akarják őszintén a szlovák-magyar történelmi megbékélést.
Ha tényleg akarnák és őszintén, akkor az első lépés Esterházy János teljes rehabilitálása, a második a Beneš-dekrétumok közül a nemzetiségeket megalázó jogszabályok hatályon kívül helyezése, a harmadik pedig a felvidéki magyarok önrendelkezésének, az autonómiánknak a megadása lenne.
Amíg ez nem történik meg, addig mi partnerei, vagy ellenfelei lehetünk egymásnak, de őszinte testvérei sajnos nem. És ez nem rajtunk múlik. Mi ma is úgy állunk készen az egyeztetésekre, mint ahogy Esterházy János készen állt: őszintén, igazmondó lélekkel, történelmi ismeretekkel és a felvidéki magyar közösségünk szükségleteinek ismeretével, közben a szlovák nemzet és a szlovák állam iránti teljes tiszteletadással.
És itt kapcsolódik össze a két ember: Esterházy János és Duray Miklós.
Egyik sem akart semmiféle államellenes dolgot, felforgatást és nem voltak szlovákgyűlölők. A propaganda mégis ezt fogta mindkettőjükre.
És elég volt kitartóan rágalmazni, mert a lejárató hazugságnak sokan a mi sorainkból is felültek. Duray Miklóst a 80-as években egy magyar koronatanú asszisztálásával citálták bíróság elé. 10-12 embert állított rá a csehszlovák állambiztonság és köztük voltak bizony általunk is ismert magyar értelmiségiek.
Dokumentált adatokat mondok, a Nemzeti Emlékezet Intézetében kutatható dokumentumok alapján: 1979-től Duray Miklós megfigyelése volt a feladata az Archivár fedőnevű személynek, ő volt Varga Sándor; a Lipa fedőnevű személynek, ő volt Szőke József és a Horizont fedőnevű személynek, ő volt Püspöki Nagy Péter. Miután a második börtönfogságából is szabadult, Balla Kálmán és id. Gyimesi György is jelentett Durayról, ám ők azt is feladatul kapták, hogy magyarországi körökben kompromittálják, terjesszék el róla, hogy provokatőr. Szerintem az a legfájóbb pofon, amit a sajátjaitól, a munkatársaitól, hogy ne mondjam, a barátaitól kap az ember.
De Miklós ezen is túltette magát, értünk, felvidéki magyarokért. Az Együttélés Politikai Mozgalom 1990 tavaszi megalapításával azt akarta elérni, amit a mozgalom neve üzen:
békés együttélést szlovákok, magyarok és minden itt élő nemzetiség között.
Az első pillanattól kezdve kiforgatták és meghazudtolták a szavait. Államellenesnek, szélsőségesnek, irredentának bélyegezték, sokan még a magyarok közül is.
(Fotó: Felvidék.ma)
A mi dolgunk, hogy ezt a gyalázatot kimondjuk és megnevezzük azokat, akik ezt a két tiszta embert bemocskolták. Esterházy politikai és emberi tönkretételének legfőbb mozgatója az a Gustáv Husák volt, akinek a képmása ott lógott minden magyar iskola osztálytermében. Emlékszünk a citromba harapó, savanyú arckifejezésére. Az ügyész az a Ján Feješ volt, aki 1988-ig Csehszlovákia főügyészeként dolgozott. A halálos ítéletét Igor Daxner Nemzeti Bírósága mondta ki. Duray Miklós a magyar iskolákért állt ki, ezért fogták perbe a köztársaság felforgatása vádjával, ugyanazok a kommunisták, akik Esterházyt is kicsinálták. Igaz, ide csapódott még a vád oldalán Janics Kálmán is. Majd amikor a bársonyos változások után prágai képviselő lett Duray Miklósból, az Együttélés nagy ellenlábasa, az FMK képviselői támadták őt legvehemensebben. De hát mi már csak ilyenek vagyunk, ez alatt a turáni átok alatt.
Mindenesetre, még egyszer hangsúlyozom.
A mi dolgunk, az utódok kötelessége, hitelesen feltárni a múltat és megnevezni annak a szereplőit. Az ítéletmondás már nem a mi hatáskörünk.
Hittel élő emberként, tudjuk jól, hogy „mindnyájunknak meg kell jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt, hogy mindenki megkapja, amit érdemel aszerint, amit e testben cselekedett, akár jót, akár rosszat” – olvassuk Pál apostol 2. korinthusi levelében. (2Kor 5,10). Ami itt ma történik, az ennek a történelmi kötelességünknek egy fontos állomása. Innen kell elrugaszkodnunk és dolgoznunk azért, amiért Esterházy az életét adta, Duray pedig az életét szentelte. Két ember, aki világosan látta, hogy a kisebbségi sors nem mentség a megalkuvásra, hanem sokkal inkább parancs a magyar nemzeti közösségünk szolgálatára.
Végezetül engedjenek meg nekem néhány gondolatot arról, hogy mit látott egyformán ez a két ember. Esterházy János kiállt a szlovákokért, csehekért, zsidókért, lengyelekért, nemcsak a magyarokért. Duray Miklós sem a magyar kisebbséget látta maga előtt, ezért voltak az Együttélésnek lengyel, ruszin, cigány és számos egyéb kisebbséghez tartozó tagjai és támogatói. Mindketten úgy gondolták, hogy a szülőföldön való elvi politizálásnak, vagy ahogy manapság mondjuk: az etnikai politizálásnak nincs, nem is lehet alternatívája a felvidéki magyarok esetében.
Mindketten úgy látták, hogy a magyarság megmaradásának legjobb formája az önrendelkezés, vagyis az autonómia lenne. És mindketten tisztában voltak azzal, hogy ezt a szlovák államhatalom nem érti, nem akarja, mert lélekben és gondolatban, demokratikus gondolkodásban máig nem nőttek fel hozzá.
S egy erkölcsi párhuzamot is szeretnék megnevezni: mindketten megvesztegethetetlen jellemű emberek voltak, akik inkább vállalták a személyes hátratételt és a meghurcoltatást, mint a sunyi hallgatást és az elnyomókkal való kollaborálást.
Nos, ezt üzeni mostantól ez a kopjafa Gömörpéterfala és a régió magyarjainak. Köszönöm, hogy gondoltak Esterházy János és Duray Miklós emlékezetére. Hogy itt áll ez az emlékjel, és azt üzeni: meg kell maradnunk magyarnak a szülőföldünkön, akkor is, ha nehéz, akkor is, ha ez nem egyszerű dolog. Azt üzeni ez a kopjafa, hogy kisebbségi kérdésekben és érdekképviseletben halva született ötlet egy szlovák párt listájára felkéredzkedni. Nem várható el, hogy ők képviseljék a mi érdekeinket. Józanul biztos nem. Ribizliboros mámorban, lehet ilyeneket gondolni, de azzal csak magunknak ártunk. És azt is üzeni a mának ez a kopjafa, hogy vannak időszakok, amikor még a személyes meggyőződésünket is el kell csitítani, a magyar közösségünk érdekében.
Vannak Esterházy és Duray követők ma is a közösségeink élén, akik jól látják az irányt és a megoldásokat.
Ne kövesse el harmadszor is azt a végzetes hibát a felvidéki magyarság, hogy nem áll be a hátuk mögé.
Elég lelkiismeret-furdalásunk lehet azért, mert nemzedékek hallgatták agyon Esterházy Jánost a családjainkban, egyházainkban, iskoláinkban és a közösségeinkben. Azért is lesüthetjük a szemünket, hogy Duray Miklósról is sokféleképpen gondolkodtunk, mi felvidéki magyarok. Ha elkövetjük a széthúzás és a megosztás harmadik történelmi hibáját, ha újra az árulóinkra fogunk hallgatni és nem a vezetőinknek szavazunk bizalmat, akkor a lelkiismeretünk már önmagunkért, a szétporladásunkért fog mardosni. Nehogy késő legyen! Így álljon itt Esterházy és Duray példáját hirdetve ez a kopjafa, mint egy figyelmeztetésre felemelt ujj. Vigyázz és figyelj, felvidéki magyar!
Isten áldja meg ennek a két nagyságnak az emlékét közöttünk, Isten adjon bölcsességet az ő helyükön állóknak és Isten tartsa meg a mi felvidéki magyar közösségünket!
Köszönöm, hogy meghallgattak!
Felvidék.ma
