Van egy különös tulajdonsága a nyári estéknek. A nagy meleg után lassabban telik az idő, az emberek kiülnek a teraszokra, a beszélgetések pedig valahogy hangosabban szűrődnek ki az utcára. Nemrégiben én is egy ilyen este vártam egy ismerősömet egy kocsma előtt…
A bejárat mellett két idősebb férfi üldögélt. Előttük egy-egy jéghideg sör – olyan, amelyre az ember egy negyvenfokos délután után szinte irigykedve néz. Beszélgettek, nevetgéltek, amikor egyszer csak odaszaladt az egyikük unokája.
– Papa, adj még egy kis aprót! Kofolára kell… meg ha már adsz, fagyira is.
Az öreg mosolyogva nyúlt a zsebébe.
– Ügyes vagy. Ma már harmadszor „kunyerálsz” tőlem pénzt.
A másik férfi felnevetett.
– Hú… ebből a gyerekből egyszer még jó politikus lesz. Rafinált.
Erre az unoka nagyapja gondolkodás nélkül rávágta:
– Bárcsak az lenne! Akkor jönne a pénz dögivel, dolgoznia sem kellene.
– Na, kisöreg, politikus leszel?
A tíz év körüli fiú vállat vont.
– Naná.
Nevettek, én viszont nem tudtam még mosolyogni sem. A séta közben azon gondolkodtam, vajon valóban így él a politikus képe az emberek fejében?
Ha ma megkérdezünk egy gyermeket vagy fiatalt, mit jelent politikusnak lenni, vajon azt fogja mondani: szolgálni, építeni, felelősséget vállalni? Vagy inkább azt, hogy sok pénz, kevés munka, biztos fizetés és kiváltságok, érinthetetlenség?
Keserű kérdés. És ami még keserűbb: nem teljesen alaptalan. Nem kell messzire mennünk, hogy olyan történeteket találjunk, amikor magas rangú politikusokat korrupcióval, hivatali visszaéléssel vagy bűnszervezet működtetésével gyanúsítottak meg, és nem lett az ügyből semmi következmény. Olyanokat is láttunk, akik a saját maguk által elfogadott járványügyi szabályokat játszották ki, miközben másoktól azok betartását követelték. Akiknek a kiváltságok természetesebbek voltak, mint a felelősség stb.
Mindezt látják a felnőttek, és látják a gyermekek is…
Látják a hónapokon át ülésezni alig képes parlamentet, látják a közösségi médiában vidáman pózoló politikusokat, látják a fizetéseket, a szolgálati autókat, a kamerákat, a reflektorfényt, és közben egyre kevesebbet hallanak arról, hogy a politika valójában közszolgálat. Pedig eredetileg az…
Aligha hiszem, hogy valaki a húszas évei elején kizárólag azért készül politikusnak, mert egyszer majd kényelmesen akar élni. A legtöbben valószínűleg valóban azért indulnak el ezen az úton, mert jobbá szeretnék tenni a falujukat, városukat, régiójukat vagy országukat. Mert hisznek benne, hogy lehet változtatni…
Illusztrációs felvétel
Csakhogy az út közben sokakat megváltoztat. A szolgálatból pozíció lesz, a felelősségből kiváltság, a küldetésből karrier. A szék pedig egyszer csak fontosabbá válik, mint azok, akik miatt eredetileg odaültek.
Persze, ez nem csupán a politikára igaz. Pedagógusból is akad olyan, akit elsősorban a hosszú nyári szünet vonz.
De a legtöbben mégis azért választják ezt a hivatást, mert egykor rájuk is hatással volt egy kiváló tanár, megszerettek egy tantárgyat, és ugyanazt a tudást szeretnék továbbadni a következő nemzedéknek.
Orvosból is van, aki csupán rangot vagy biztos megélhetést keres. De sokkal többen vannak azok, akik éjszakákat virrasztanak végig, mert számukra egy emberi élet többet ér minden fizetésnél.
Újságíróból is akad olyan, aki csak botrányokat akar gyártani, embereket lejáratni vagy kattintásokat vadászni. Más viszont azért ír, hogy feltárja a visszaéléseket, bemutassa a közösség értékeit, és hangot adjon azoknak, akiknek másként senki sem hallaná meg a szavát.
Minden hivatásban létezik a könnyebbik út.
A politika sem kivétel. Sőt, talán ott a legnagyobb a kísértés. Vannak, akik mindenáron vezetni akarnak másokat. Úgy érzik, kizárólag náluk van az igazság, csak ők tudják, mi a közösség érdeke.
A felvidéki közélet sem mentes az olyan megmondóemberektől, akik egyszerre politikai „stratégák”, „futballelemzők”, gazdasági „szakértők” és erkölcsi „ítészek”. Reggel úgy ébrednek, hogy azon gondolkodnak, kit lehetne még bírálni, este pedig azzal fekszenek le, hogy vajon ki hibázott aznap. Közben pedig a közösség fog, s az energia ilyenkor nem építésre megy el, hanem egymás emésztésére.
Pedig milyen felszabadító volna egyszer azt látni, hogy valaki félreteszi a hiúságát, kezet nyújt a másiknak, és kimondja azt a két szót, amelyet az óvodások sokkal könnyebben ejtenek ki, mint a felnőtt politikusok: „bocsánatot kérek”.
A gyerekek összevesznek egy játékon, öt perc múlva újra együtt építik a homokvárat. Mi, felnőttek, éveken át képesek vagyunk sértődéseket dédelgetni…
Sokan korszakváltást követelnek, új arcokat szeretnének látni, friss gondolatokat. Amikor azonban megjelenik valaki új, azonnal elkezdődik a gyanakvás. Ki áll mögötte? Mit akar? Biztosan ugyanolyan lesz, mint a többi. Így aztán egyszerre akarunk változást – és egyszerre akadályozzuk meg. Közben pedig újra és újra ugyanazok az emberek ülnek ugyanazokon a székeken….
Illusztrációs felvétel
Akadnak olyan jelöltek is, akik a vereség után négy évre eltűnnek, mintha soha nem is érdekelte volna őket a közösség. A következő kampányban azonban ismét előkerülnek ugyanazokkal az ígéretekkel. És bizony olyanokat is látunk, akik megnyerik a választást, majd négy évre szinte „eltűnnek”. Csak a ciklus utolsó hónapjaiban elevenednek meg hirtelen, amikor ismét közelednek a szavazóurnák.
Ugyanakkor akadnak olyan megválasztott képviselők is, akik a bizalmat nem kiváltságnak, hanem kötelezettségnek tekintik, és a ciklus nagy részében következetes, látható és eredményes munkával igyekeznek megszolgálni a választók bizalmát.
S hogy teljes legyen a kép, ki kell mondani: ma is vannak olyan emberek a közéletben, akik nem a székhez, hanem az ügyhöz „ragaszkodnak”. Akik akkor sem fordítanak hátat az embereknek, ha nem jutnak tisztséghez. Rendezvényeket szerveznek, közösséget építenek, segítenek, jelen vannak.
Nem csupán a mandátum teszi őket hasznossá, hanem a hozzáállásuk. Akik csendesen, sokszor észrevétlenül, de kitartó munkával építik a közösséget, mert tudják, hogy a valódi eredmények ritkán születnek a reflektorfényben…
Talán itt kellene elkezdenünk a változást. Nem újabb hangzatos szlogenekkel, hanem azzal, hogy végre azokat keressük és támogatjuk, akik akkor is dolgoznak, amikor nem figyel rájuk kamera. Akik nem a „széket” szeretik, hanem az ügyet. Akiknek nem a hatalom a célja, hanem az eszköze…
Kossuth Lajos figyelmeztetése ma is időszerű:
„Könnyű azt mondani: a nép, de a nép nevével sok ember visszaél. Egy embernek szava nem a nép szava…”
Talán éppen ezért kellene óvatosabban bánnunk azokkal, akik folyton a „népre” hivatkoznak, miközben valójában csak önmagukat képviselik. A politika ugyanis nem zsákmány, nem jutalom, nem életjáradék, hanem szolgálat.
Ha ezt egyszer újra komolyan vennénk, talán egy tízéves kisfiú sem azért mondaná, hogy politikus akar lenni, mert ott „dől a pénz”, hanem azért, mert szeretné jobb hellyé tenni azt a világot, amelyben majd a saját gyermekei is felnőnek.
Addig pedig talán érdemes újra és újra felidézni Keresztury Dezső örökérvényű mondatát, mert lehet, hogy éppen ebben a rövid mondatban több államférfiúi bölcsesség rejlik, mint egész kampányok százainak minden hangzatos ígéretében: „Ne népedből élj, hanem érte égj el!”
Bartalos Nikolas/Felvidék.ma
