A hétvégén Alsóbodokra, az Esterházy János Zarándoknapra tartottam. A Komáromi, Érsekújvári, majd a Nyitrai járáson át haladva már nem kellett keresni a javában zajló kampány nyomait: ott voltak mindenütt. Öltönyös, elegáns, gondosan megkomponált arcok mosolyogtak rám vissza. Néha ugyanazok az arcok három-négy plakáton egymás után. Mintha a választók emlékezetét arról kellene meggyőzni, hogy aki elégszer néz ránk, az talán elég alkalmas is…
Másnap a Dunaszerdahelyi járás több településére vezetett az utam. Ott más arcok virítottak, a módszer azonban ismerős volt: mosoly, szlogen, ígéret. Feltűnt, hogy az utóbbi időben egyre több szlovák jelölt is magyarul kommunikál, olykor kétnyelvűen. Ez már nem ritka jelenség. Hiába: a szavazatért a kisebbség nyelvén is érdemes megszólalni…
Portálunkon az elmúlt hónapokban nem először foglalkoztunk ezzel a közelgő választásokkal. Írtunk már arról, hogy miközben egyre kevesebben vagyunk, túl sok energiát fordítunk egymás legyőzésére. És írtunk a megmondóemberekről is, akik kívülről mindenhez értenek. Most mintha mindez egyszerre kapcsolt volna magasabb fokozatba. Immár „ötösbe váltott” a kampányüzemmód. Vagy inkább a kampányláz?
A közösségi médiát ellepték a tökéletesre csiszolt plakátok és a mesterséges intelligenciával készített „hirdetmények”. Van itt minden: felvirágzó település, boldogabb jövő, megújuló közterek és állandó ügyfélfogadás. Egy-egy jelölt már mintha nem is egy település vezetésére, hanem a helyi „lokális történelem” átírására készülne.
Vannak városok, ahol a győzelem esetén lesz hajnali hatig tartó diszkó, éjszakai étterem-nyitvatartások, új üzletközpont, és késő esti buszjárat is a környező falvakba. Valahol tényleg már csak egy reptér és a tengerpart beígérése hiányzik…
A merész elképzelések önmagukban nem számítanak bajnak – egészen addig, amíg nem felejtjük el feltenni a legegyszerűbb kérdéseket: ki, miből, milyen jogkörrel és milyen pénzből valósítja meg őket? Az önkormányzati program ugyanis mégsem kívánságlista…
És van ebben valami különösen ironikus.
A kampánygrafika immár hibátlan, az AI még a helyesírásra is figyel. A kommentmezőben viszont hirtelen eltűnnek az ékezetek, az „ly” helyére „j” kerül, és sorra születnek a szebbnél szebb szarvashibák. A mesterséges intelligencia a nyelvtant még meg tudja menteni, azonban az elszabadult indulatokat már kevésbé…
A kampányban továbbá hirtelen mindenki kedves és szolgálatkész. Előkerülnek a szentírási idézetek, a napi evangéliumi gondolatok, a boldog családi fotók. Több helyütt olyan személyek is egymás mellé kerülnek a fényképeken, akik korábban egészen más hangnemben beszéltek egymásról, sőt… De hát, ami évekkel ezelőtt történt, az már régen volt… A választó úgyis elfelejti… Egy tányér gulyás mellett pedig különösen gyorsan – gondolják páran.
Csakhogy amíg egy plakát eltakarhat egy arcot, a múltat nehezebb letakarni… Az emberek sok mindent elfelejtenek, azt azonban többnyire nem, ki hogyan bánt velük, amikor még nem volt szüksége a szavazatukra…
És eközben zajlanak tovább az egoharcok is. Az utolsó pillanatban előkerülnek a „megváltók”. Olykor ugyanazon politikai közösség tagjai indulnak egymás ellen, egyikük pártszínekben, másikuk függetlenként. A magyarázat ilyenkor rendszerint elegáns: nem szabad megtörni a választások előtt a pártegységet. Érdekes. Az emberben akaratlanul is felmerül: és a választások után az már nem lesz fontos? A választó néha csak egy egyszerű választ szeretne: kit és milyen minőségben képviselünk?
Illusztrációs felvétel
Ott vannak továbbá azok a települések is, ahol évtizedek óta ugyanazok ülnek ugyanazokon a székeken, majd most újra egy évtizedek óta váró „fejlesztést” ígérnek – mintha az elmúlt harminc év csak bevezető lett volna…
S a közösségi média „bugyraiban” természetesen újra megjelentek az „önkéntes védők”, akik az aktuális „megváltó” villámgyors védelmére kelnek, és a mindentudó kommenthuszárok is, akik mindenre tudják a választ, és minden siker mögött hátsó szándékot sejtenek. A kritika szükséges, a rosszindulat azonban nem vélemény, csak zaj…
Egyes jelölteknek ugyanakkor meg kellene tanulniuk elviselni a kritikát is, főleg, ha az jogos. Ha a plakátra ráfér a mosoly, akkor a közéletre inkább az alázat – mert abból komoly hiány van (tisztelet a kivételnek)…
Sok jelölt úgy lép fel, mintha nélküle megállna a település órája. Gőg, sérthetetlenség, „ki, ha én nem” – mintha a mandátum személyes bizonyítvány lenne, nem kölcsönkapott bizalom. Pedig a tisztség nem trón, a győzelem pedig nem felmentés a kritikával szemben.
Szent-Györgyi Albert egyetlen mondatban talán mindennél pontosabban választotta ketté ezt a „világot”: „A politikus a következő választásra gondol; az államférfi a következő nemzedékre. Az emberek a legjobb politikusokra szavaznak, aztán csodálkoznak, hogy rossz államférfiakat kaptak.”
Ez helyi viszonylatban is igaz…Talán ez lehetne az idei választások valódi mércéje.
Ne a szebb mosolyt, a több lájkot vagy a látványosabb AI-plakátot nézzük, hanem azt: ki dolgozott akkor is, amikor nem volt kampány? Ki tudott együttműködni akkor is, amikor nehéz volt? Ki viselte el a kritikát? Ki maradt következetes, amikor abból már nem származott politikai haszna? És ki tekint a tisztségre szolgálatként, nem pedig zsákmányként?
Október 24-e után lekopnak a plakátok, a közösségi média csendesebb lesz. Sok arc a vereség után eltűnik, sok győztes ünnepel, sokan pedig magyarázkodnak, hogy ők igazából nem is akartak bekerülni, csak próbára tették magukat… Aztán telnek az évek, és újra bizonyítani kell: ki tudott utána is dolgozni.
Talán ennyi a megoldás kulcsa:
ne a legjobb kampányszöveget, hanem a négy éven át látható munkát jutalmazzuk. Ne azt, aki eljátssza a „megváltót”, hanem azt, aki a választás után is ugyanaz az ember marad.
Mert a plakát lekerül, a komment törölhető, az ígéretre új magyarázat születhet. A közösség azonban emlékezik…
Bartalos Nikolas/Felvidék.ma
