Edvard Benešék mindent megtettek annak érdekében, hogy a felvidéki magyarokat kollektív nagyhatalmi döntésre hivatkozva telepíthessék ki Csehszlovákiából, de az 1945-ös potsdami értekezleten kezdeményezésük nem járt sikerrel. A csehszlovák hatóságok kétoldalú tárgyalásokat kezdeményeztek, amire a magyar válasz a két állam közötti határ Magyarország javára történő módosítása volt. Ettől Benešék mereven elzárkóztak.
A felvidéki magyarok elűzésének keretek közé szorítása érdekében a magyar kormány végül belement a kétoldalú tárgyalásokba. Így a két fél 1946 februárjának végén megegyezett a „lakosságcserében”, amelynek értelmében annyi magyart telepíthettek ki Szlovákiából, ahány szlovák jelentkezett magyarországi áttelepülésre. Az erről szóló döntést a magyar parlament augusztusban ratifikálta.
Mivel azonban a csonka-magyarországi szlovákság és a felvidéki magyarság létszáma közötti különbség rendkívül nagy volt, a prágai kormányzat számított a magyarországi németség elűzésére is.
Ily módon kapcsolódott össze a szlovákiai magyarság és a magyarországi németség sorsa. Azóta tudjuk, hogy mindkét etnikum esetében valójában leginkább etnikai tisztogatásról beszélhetünk, amelyet a Szovjetunió hallgatólagosan támogatott. Fábry Zoltán ezt a háború utáni gyakorlatot akkoriban „pánszláv fasizmusnak” nevezte.
A Deutscher Kulturverein és a Heimat museum a nyolcvan évvel ezelőtti eseményekre emlékezve 2026. szeptember 19-én, szombaton történész-találkozót rendezett Budaörsön. A találkozóra három előadó készült előadással: Gajdos-Frank Katalin, a budaörsi Heimat museum egykori igazgatója, Tefner Zoltán történész, a Corvinus Egyetem tanára, valamint Hans Dama, a bécsi egyetem tanára.
A magyarországi németség kitelepítése ebből, a Budapest nyugati határán fekvő községből, Budaörsről indult meg 1946. január 19-én. Ez a nap azóta a magyarországi németek elhurcolásának emléknapja lett.
Tefner Zoltán előadását a fogalmak tisztázásával kezdte, majd ismertette a magyarországi németség kitelepítésének előzményeit, hátterét, mértékét és körülményeit. Gajdos-Frank Katalin a magyarországi nemzetiségi lét egyik hősének életútjáról beszélt, majd a bécsi Hans Dama előadása következett, aki a Bánátból kitelepített sorstársainak vesszőfutását ismertette. A betegsége miatt távol maradt Hans Dama előadását a találkozó moderátora, Bradean-Ebinger Nelu olvasta fel.
Gajdos-Frank Katalin a magyarországi német Georg Richter születésének 100. évfordulója alkalmából mutatott be egy rendkívüli életutat, Georg Richter személyes visszaemlékezéseire összpontosítva. Az 1926-ban, a magyarországi Nemesnádudvaron született Richter fiatalemberként élte át a háborút, a kényszersorozást és a szovjet fogságot. Hazatérését követően internálás és kényszermunka várt rá Magyarországon, a tiszalöki táborban. Közben kitelepített családjához csak 1953-ban utazhatott ki Németországba.
Gajdos-Frank Katalin (Fotó: Gecse Géza)
Richter „Neun Jahre lebendig tot”, azaz „Kilenc év élve holtan” című könyvére, valamint a Gajdos-Frank Katalin által elemzett egyéb forrásokra támaszkodva az előadók azt vizsgálták, hogyan tükröződnek egyetlen ember életében az olyan történelmi folyamatok, mint a kényszerkitoloncolás, az internálás, a jogfosztás és a kitelepítés. A középpontban nem csupán a történelmi események rekonstrukciója állt, hanem a személyes emlékezet is: mit jelent elveszíteni a szülőföldet? Hogyan alakul át a saját bőrünkön megszenvedett igazságtalanság emléke egy hosszú életút során? És milyen felelősség hárul a szemtanúra, miközben nemzedékük tagjai mind inkább „elfogynak”?
Georg Richter életútja az elveszített szülőföldtől, a fogságon és a kényszermunkán át egészen addig a későbbi elkötelezettségig vezetett, amely a magyarországi német kisebbség történetének megőrzésére és a német–magyar megértés előmozdítására irányult.
Saját élményeken alapuló beszámolóját még idős korában is megosztotta a nyilvánossággal.
Míg Gajdos-Frank Katalin előadásában az egyén példáján keresztül a közösség történelmi konfliktusa jelent meg nagy részletességgel, addig Hans Dama esetében ez a folyamat ellentétes irányú volt: a közösség végzetébe illeszkedett az egyén számkivetettsége.
Brandean-Ebinger Nelu (Fotó: Gecse Géza)
Hans Dama ezt a széttéphetetlen kapcsolatot ábrázolta érzékletesen. Ahogyan a kor nagy magyar színésznő-dívája, Karády Katalin énekelte egykor egy szerelmespár egybeforrottságára utalva: elválaszthatatlanok azok, akiket saját sorsuk forrasztott egybe.
Hiába menekülsz, hiába futsz,
A sorsod elől futni úgyse tudsz,
Sorsunk nekünk, vagy a végzetünk,
Hogy mi egymásért szenvedünk.
A sorrendben harmadik előadó, Hans Dama, személyes sorsok, többek között családtagjai által átélt „élmények” leírásában elsőként a végzetes 1944-es és 1945-ös évek eseményeivel foglalkozott, amikor Románia a háborúban hirtelen átállt a szovjetek oldalára, ami akkor óriási káoszt okozott.
Mert mi történt ezekben az években? Az előadásból idézve: „[…]a második világháború után hatalomra került kommunisták kizsákmányolóknak és az új rendszer ellenségeinek bélyegezték mindazokat a német gazdákat, akik szorgalmuk és kitartásuk révén 10, 15 vagy 20 hektárnyi földterületre tettek szert. 1944. augusztus 23-a után a hatalmat megragadók egyszerűen elvittek mindent, amit csak akartak. A németekkel – elsősorban az erdélyi szászokkal – szembeni törvénytelen és embertelen bánásmód évekig a román kommunista államigazgatás egyik meghatározó eleme maradt. ..Így 1945 januárjától kezdődően – Sztálin 7161. számú parancsa értelmében – mintegy 30–33 ezer német férfit és nőt hurcoltak el a Szovjetunióba, ahol többségüket 1949-ig úgynevezett újjáépítési munkálatokra vezényelték ki.”
Mivel Georg Richter szülei „kulákok lettek”, elkobozták a vagyonukat. A szovjetek 1945 januárja után körülbelül 30 ezer németet hurcoltak el kényszermunkára Erdélyből, akiknek jelentős része soha nem tért haza.
A magyarországi németek kitelepítése később, csak 1946-ban kezdődött. A tömeges elhurcolást „újjáépítésnek” hívták ugyan, valójában azonban kényszermunkatáborokról volt szó, amelyeket beépítettek a szovjet GULAG-rendszerbe.
Gyakoriak voltak a halálesetek.
„Idővel a betegeket Kelet-Németországon (Frankfurt/Oder) – egyes esetekben pedig Észak-Románián – keresztülküldték vissza hazájukba, bár gyakran a visszaút során sokan életüket vesztették” – hallhattuk Gajdos-Frank Katalintól.
Tefner Zoltán (Fotó: Gecse Géza)
A bánáti németek legsúlyosabb megpróbáltatása 1951-ben következett be: a Sztálin és Tito közötti viszály idején 40 320 embert – akiket „megbízhatatlannak” vagy „kommunistaellenesnek” minősítettek, ezértdeportálták és áttelepítették őket a jugoszláviai Bánáttal határos, 25–30 km széles sávból a Bărăgan-sztyeppére. Ez a ritkán lakott vidék Bukarest és az észak felé kanyarodó Duna között terül el, és Călărași, Ialomița, Brăila, valamint Galați megyéket foglalja magában. A deportáltak kezdetben a földön aludtak, aztán kunyhókat építettek.
Az elhangzottakat a nagyszámú közönség feszülten hallgatta. A hozzászólások és az előadások után kibontakozó vita hozzájárult a nehezen magyarázható történelmi probléma jobb megértéséhez.
A tanulság: az egyén sorsa össze van kötve a közösség sorsával, akár akarja, akár nem.
Aspektus/Felvidék.ma
